Nagyhét hetét írjuk, a húsvét előtti böjt időszakának utolsó napjait. Ilyenkor jobb esetben elmegyünk a templomba, lehajtott fővel beülünk a sorok közé, elmormoljuk az imát, megkönnyebbülünk, majd könnyebbé vált lelkiismerettel úgy érezzük, megtisztultunk. Aztán tovább éljük a mindennapok terheit magunkon cipelő hétköznapjainkat. Bűnnel telített világban élünk, azt is mondhatnám, hogy a bűnök tengerében lubickolunk, és ennek nagyon is sodró ereje van, hiszen könnyen magával ragad.

Én most nem azt szeretném taglalni, hogy milyenek vagyunk, hanem sokkal inkább az fordult meg bennem, hogy milyenek kellene legyünk. Az Istennel való kapcsolat meghatározó minden ember életében, hiszen ez egy bensőséges, teljes szívből eredő kapcsolat kell legyen. Egyedül csak Isten látja, hogy ha, és általában olyankor, amikor nehéz időszakát éljük életünknek, hogy alkalomadtán bedobunk egy imádságot „perselyébe”, megteszünk egy-egy jó cselekedetet, és itt véget ért a jóság bennünk.

És igen, ez is egy a napjaink rengeteg problémája közül. Hogy véges bennünk a jóság. Ha úgy véljük, tettünk egy jót, akkor rögtön úgy reagáljuk le, hogy máris megtehetjük a rosszabb, a bűnösebb lépést, hiszen az előzőleg megtett „nemes” cselekedet úgyis kárpótolja azt. És nagyon gyakran hangoztatjuk, hogy mennyire hiszünk Istenben, hiszen mi megrögzött templomba járók vagyunk, és hogy ismerjük a Miatyánkot, de még a Bűnvalló imádságot is, és bizony még a szomszéd is megmondhatja, hogy minden vasárnap ott lát bennünket a templomban!

Csakhogy ez még csak képmutatás, ami egyáltalán nem felel meg a belső valóságnak, és ha úgy tetszik, ezzel akár magunk előtt is csak tetszelgünk. Lehet, hogy a másik szemében akarjuk emelni a tekintélyünk, de mindezek ellenére úgyis érezzük, hogy nem valós, mert belül nem ez van. Belül nagyon gyakran ott van a hamisság. Az a hamisság, amely mögé bújunk, amelyet egyáltalán nem volna nehéz levetkőzni, és csak annyi kellene ennek eléréséhez, hogy benne legyen igaz hitünk, lelkünk és igenis a szívünk.

Itt szeretnék élni azzal a hasonlattal, hogy csak akkor tudunk teljes, egész és hiteles emberek lenni, hogyha nem csak testileg, de lelkileg is egyensúlyban állunk önmagunkkal, társunkkal, társainkkal, azokkal, kiket szeretünk, kik szeretnek, elfogadnak. Ugyanez történik az Istennel való kapcsolatunkkal is. Csak akkor tudunk igazán valósan megtisztult lélekkel Istenhez fordulni, hogyha bensőnkben hordozzuk a hitet, hogyha átsugárzik lényünkön és hogyha teljesen más az ehhez való hozzáállásunk.

Aki letisztulni, megtisztulni szeretne, az nem a maga dicsőségét keresi, nem tolakodó, annak szavainak, tetteiben, megnyilvánulásaiban tükröződik az, hogy egész lénye ezt keresi, ezt akarja. Az ilyen embernek az orcáján ott ül a szégyenpír, hogyha tudja, hogy rosszat tesz, és nem akarja a silány utat választani, és nem akarja embertársait bántani.

Félreértés ne essék, ezt nem azért mondom el, mert jómagam teljesen letisztult embernek vallom magam, hiszen sok, nagyon sok bűnöm van, és tudom, hogy rengeteg munka és valós megpróbáltatás és próbatétel áll még előttem, hogy mindezt egyáltalán megvalósíthatóvá tudjam tenni. De azt teljes mértékben érzem, hogy annál nagyobb öröm nem volna számomra ebben az életben és nem kevésbé azután, hogy elérni tudjam azt a szintet, hogy bensőmben hordozzam azt egy igaz hitet, amely Istentől való.

Áldott húsvétot minden igaz magyar embernek!

Kovács Sándor

Hódmezővásárhely, 2013., tavaszelő havának 27. napján