Március 10. minden bizonnyal hosszú időre jól be fog vésődni minden igaz magyar emlékezetébe. Sok-sok ezer honfitárs számára teljes mértékben feledhetetlen lesz a zászlótenger, a közös felkiáltások és éneklés, végül pedig főtérre való vonulás. Meggyőződésem szerint '90 ominózus márciusi napjai, illetve Horthy bevonulása óta ehhez mérhető magyar tömeg nem vonult fel a város szívében.
A legfiatalabbaktól a legidősebbekig, Kárpát-hazánk szinte minden szeglete képviseltette magát, igen szép számban. Öröm volt hallani, ahogy a katalán kormányzó beszéde után a hirtelen feléledt tömeg azt se tudta, hogy „Katalónia!” vagy „Autonómia!” felkiáltással fejezze ki tetszését. A későbbiekben nem volt ilyen „gond”, mindenki tudta, érezte, mit kell mondani, mire gondolunk mindannyian. A beszédeket szinte síri csend kísérte, végig hallani lehetett a madarak csicsergését. Egy-egy váratlan bekiabálás nagyon jól volt időzítve, például a szervezők, hivatalos meghívottak említésekor valaki feltette a költői kérdést: „Kelemen Hunor hol van?” Nem itt, nem velünk, nem az igaz magyarokkal. Nem is hiányzott senkinek.
A nemzetáruló RMDSZ most is hozta a formáját, az országos vezetőség a tüntetéstől való távolmaradásra szólította fel a tagokat, szimpatizánsokat. Mert ezt ugye nem ők szervezték, ez nem az ők kampányuk, szerintük csak 15-én lehet bármit is szervezni, természetesen a tulipános zászló alatt. Melléfogtak, nagyon melléfogtak. Hiába riogattak egy újabb Fekete Márciussal (még a románokat is túlharsogva!), még saját polgármestereik is eljöttek, már akinek volt elég gerince. Meg is volt köszönve a jelenlétük, nem csak a szervezők által, de a tüntető tömeg is tapssal jelezte, készen áll soraiba fogadni mindenkit, pártállástól függetlenül, aki nem csak testben, de szívben és lélekben is jelen volt. Megkapták a lehetőséget, hogy visszatérjenek a helyes útra. Reméljük, hogy meg is teszik.
A tüntetés sok célt elért, annak ellenére, hogy az autonómiakövetelést a román hatalom minden bizonnyal a lehető leggyorsabban lesepri az asztalról. Megmozdultunk, megmutattuk, hogy össze tudunk fogni, sok száz kilométerről össze tudunk gyűlni, hogy kifejezzük összetartozásunkat. Megmutattuk, hogy aljas hazugság egy újabb Fekete Márciust emlegetni. Ennél békésebb talán nem is lehetett volna az egész rendezvény. Megmutattuk, hogy a magyarnak van hangja, a magyar nem fél. Még a sötétségtől sem! Aki ott volt, tudja miről beszélek.
Számomra az egyik legfőbb megfogalmazott gondolat az volt, hogy aki nem tart velünk, azt félre kell állítsuk utunkból. Annyiszor volt ez megfogalmazva történelmünk során, annyiszor nem tartottuk ehhez magunkat és ittuk meg a levét! De most nincs más választásunk, meg kell tisztítanunk sorainkat, ki kell szűrnünk az árulókat, mozgósítanunk kell a közömbös tömeget. Aki meg nem enged a mozgósításnak, annak nem szabad hagynunk, hogy visszatartson minket. Mindaddig, amíg nem tudunk közösen fellépni céljainkért (lásd: egyre több erdélyi párt, egyre több közömbös magyar) nem várhatjuk el, hogy bárki komolyan vegyen minket kívülről. Nem vagyunk magunkra hagyva, katalánok, flamandok, dél-tiroliak, baszkok ilyen vagy olyan módon, de sorstársaink és tanulhatunk is az ők harcukból. Ők sem adták fel, ők sem hátráltak meg, ők sem hagyták az árulókat hatalomra jutni. Mi sem fogjuk!
Azonban tegyük fel, hogy mindezt elérjük, lesz egy közös, összmagyar front, mely harcol többek közt Erdély autonómiájárért, akár függetlenségéért. Egy érzékeny probléma továbbra is fennállna (eltekintve a háttérhatalomtól, amivel nyíltan mindaddig nem vehetjük fel a harcot, amíg össze nem dől a mai világrend, beleértve a bankokráciát), mégpedig a sok millió erdélyi, illetve Erdélybe telepített román.
A „románkérdés” kényes kérdés most is, később pedig még kényesebbé válhat. Nem szeretjük őket. Évszázadok alatt jobban kiismertük őket, mint ők saját magukat. Enyhén szólva ők sem szeretnek minket (tisztelet a kivételeknek). Viszont a történelem gondoskodott róla, hogy tetszik, nem tetszik, együtt kell éljünk velük. Ebben a pillanatban az a lehetetlennek tűnő feladat áll előttünk, hogy megértessük Erdély román lakosságával (akik 3-4-szeres többségben vannak), hogy nekik is javukra válna az autonómia. Az ők pénzüket is ugyanúgy szívja el Bukarest, mint a miénket. Ők is ugyanazokon a kritikán aluli utakon autóznak, mint mi. Nekik is ugyanúgy nincs elég munkahelyük, tengődnek egyik napról a másikra, mint mi. Most bő a mellény, mert minden hatalom az ők kezükben van, az ők oldalukon áll. A háttérhatalom is velük tart, miután két kézzel kapkodtak a több tízmilliárd eurós IMF-hitel után. De semmi sem tart, míg a világ!
Viszont ha ők ezt nem látják be, akkor jó eséllyel sem ők, sem mi nem fogjuk megérni a nagy változást. Csak az a baj, hogy szinte nem létezik román értelmiség. Akik pedig tényleg azok, el vannak hallgattatva. Szerencsére van internet, így néha felbukkan egy-egy nagyon meglepő cikk, színtiszta románok virtuális tollából. Zászló- és autonómia-ügyben is akadt pár írás, amelyben pontosan az volt leírva, hogy az autonómiával mindenki nyer, nemzetiségtől függetlenül. Nem tudom, ezt hány román olvasta el, és hány értette meg, de biztosan nem elég, messze nem elég. Ezért ez nekünk, magyaroknak is érdekünk, hogy nyissuk ki a szemüket. Veszítenivalónk igazán nincs, ártani nem ártanánk nemzeti törekvéseinknek, sőt!
Egyértelműen ez csak másodrendű cél. Amit éjjel-nappal szem előtt kell tartsunk, az az önszerveződés. Legyen szó 30 ezres tüntetésről, vagy 5 személyes esti sörözésről. Gyűljünk össze, beszéljünk, vitassuk meg minden bajunkat, mert senki nem fogja megoldani őket helyettünk. Ne fordítsunk hátat nemzettársainknak, de éberen figyeljünk az árulókra, mert mindenütt ott vannak.
10-én nagyot lépett előre nem csak az erdélyi, de az összmagyarság. Pénteken újabb lépés vár ránk. Minden eddiginél többen kell legyünk a megemlékezéseken, lássa ország-világ, hogy nem egyszeri alkalom volt a vasárnapi összefogás!
Török Tamás