Jó néhány anyagunkban lerántottuk már a leplet a Fidesz „cigányprogramjának” „atyjáról”, Mohácsi Viktória SZDSZ-es (ex-)europarlamenter (vele és a nézeteivel kapcsolatban EZT melegen ajánljuk!) kebelbarátjáról.

Arról a Járóka Líviáról, aki bizonyos információk szerint azért „fanyalodott rá” a Fideszre, mert a baloldalon már minden rajvédői pozíció (Mohácsi, Kolompár, Teleki stb.) foglalt volt. Persze ettől még nem lett nemzeti – még fideszes mértékkel sem. Ugyanazt a politikát „nyomja”, ugyanazokat a szólamokat hangoztatja, mint Mohácsi meg a többi díszpinty.

Ki dícsérte fel a legutóbb barátosnőnket? A mai Népszabadságban maga Balázs Péter volt MSZP-s külügyminiszter és EU-biztos. Nem egy nímand... Nézzük, mit ír Járóka (ill., rajta keresztül, a Fidesz) cigóprogramjáról (kiemelés tőlünk):

„Hasonlóan emlékezetes ügy marad az EU első romastratégiája. A bővítésekkel 10–12 millióra nőtt az unió roma lakossága. A régebbi tagállamok is a saját bőrükön érezhetik e társadalmi csoport szociális leszakadásának és mobilitásának mindennapi következményeit, ezért támogatták a magyar elnökség célkitűzéseit. Az Európai Parlamentben Járóka Lívia magyar EP-képviselő kitűnő jelentést nyújtott be, amelyet négy szakbizottság is megvitatott. A részletes intézkedési terv elfogadása a félév-záró csúcs egyik jelentős vívmánya, végrehajtását az EU is segíti és ellenőrzi.”

Tetszik érteni? Még a szocik-rajvédők szerint is „kitűnő” a Fidesz cigópolitikája. Hogy miért az? Mert a balliberális-rajvédő igényeket teljes mértékben kielégíti, és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy a „levesbe csapjon”, arra hivatkozva, amit Európában úgyis mindenki tud, és pár tökösebb politikus (Sarkozy, Berlusconi, a francia nagykövet stb.) nyíltan ki is mond: a cigányság szaporodása és bűnözése miatt hihetetlen nagy veszélyt jelent a társadalom, az ország jövője számára, azaz nemzetbiztonsági kockázat, és ekként is kezelendő. Ahogy a franciák, a dánok, az olaszok, a svédek, a svájciak stb. teszik. A gyakorlatban. (Elüldözés, kőkemény börtönök stb.) Nem, a Fidesz marad a megszokott „több pííízt szegínromákoknak, hadd emeljük fel őket!”-vonal mellett. Le is aratja a babérokat a rajvédőknél, amit ez a Fidesszel más kérdésekben amúgy még csak véletlenül sem szimpatizáló cikk is megerősít.

Köszönjük, Fidesz-szavazók! Megcsináltátok!

A teljes cikk:

A magyar EU-elnökség mérlege: Félsiker
Uniós elnökségünk politikai tekintetben a június 24-i csúcsértekezlettel véget ért. Váratlan eseményre a legutolsó pillanatig számítani kell, de az első mérleg megvonható. Háromféle feladatot szokás számba venni: az unió hosszabb kifutású ügyeinek vitelét, a saját „prioritásokat” és a menet közben felmerülő események kezelését.

Uniós ügyek vitele

A legfontosabb témát, az euróövezet stabilizálásának nehéz csomagját Magyarország a spanyol és belga elnökségektől vette át, amelyekkel másfél éves „triót” alkottunk. A tagállami tanácskozásokat vezető magyar szakértők fél éven át egyengették a készülő szabályozás útját. Közelebb jutottunk a közös gazdasági kormányzáshoz, a költségvetési fegyelem növeléséhez, és ebben Magyarországnak is vannak érdemei. Gyengítette pozíción kat, hogy az elnökség országa nem tartozik az euróövezethez, de az utánunk következő lengyelek és dánok sem. Hátrányt jelentett, hogy Magyarországnak nincs pénzügyminisztere, csupán egy mindentudó gazdasági miniszter ült saját hivatali piramisa és az unió csúcsain. Politikai hibának tűnik végül, hogy országunk kimaradt az új Euró plusz paktumból. Magyarország világgá kürtölte azt, amire más is gondol: a beruházásokat buzdító adóverseny fenntartásának szándékát. Az unió sem tart még az adókulcsok egységesítésénél, csupán az adóalap számítási módját szeretné harmonizálni. A kialakuló megoldást belső egyeztetéssel jobban lehet formálni, amint azt Románia ügyesen próbálgatja.

A hosszabb lélegzetű ügyek közé tartoznak a bővítési tárgyalások. A magyar elnökség nagy odaadással és sikeresen vitte előre Horvátország csatlakozását, a tárgyalási folyamat június végéig lezárható. Elnökségünk vége felé pozitív fordulat történt egy másik szomszéd, Szerbia esetében: Ratko Mladics elfogása és kiadatása megnyitotta az utat az EU-csatlakozás gyorsítása előtt. A magyar elnökség azonnal előállhatott volna egy merész kezdeményezéssel, amely a félév-záró csúcs állásfoglalását is kiérdemli, ám ezt nem tette. Nem tudott előrelépni elnökségünk a török csatlakozás kényes ügyében sem. Románia és Bulgária schengeni felvételét hiába szorgalmaztuk, kezdettől fogva világos volt, hogy a helyzet még nem érett meg.

Magyar prioritások és váratlan események

A magyar elnökségre bizonnyal sokáig emlékeztetni fog a Duna-stratégia jóváhagyása a félév-záró csúcson. Ez az újszerű, „makroregionális” projekt, amely tizennégy országot ölel fel, két éve az ulmi Duna-találkozón kapott lendületet, tartalma a 2010. februári, budapesti kormányfői tanácskozáson kezdett körvonalazódni. Az Európai Bizottság által összegezett programot a magyar elnökség alatt véglegesítették a tagállamok.

Hasonlóan emlékezetes ügy marad az EU első romastratégiája. A bővítésekkel 10–12 millióra nőtt az unió roma lakossága. A régebbi tagállamok is a saját bőrükön érezhetik e társadalmi csoport szociális leszakadásának és mobilitásának mindennapi következményeit, ezért támogatták a magyar elnökség célkitűzéseit. Az Európai Parlamentben Járóka Lívia magyar EP-képviselő kitűnő jelentést nyújtott be, amelyet négy szakbizottság ismegvitatott. A részletes intézkedési terv elfogadása a félév-záró csúcs egyik jelentős vívmánya, végrehajtását az EU is segíti és ellenőrzi.

Magyarország szorgalmazta az uniós energiahálózatok összekapcsolását és fejlesztését. Az öröklött kelet–nyugati vezetékek észak–déli irányú összekötése és a Nabucco gázvezeték megvalósítása az EU, és különösen a kelet-közép-európai tagállamok egyoldalú importfüggőségének csökkentését szolgálja. Ugyanakkor Brüsszelben megütközést keltett a csekély realitású AGRI projekt magyar felkarolása, amely igen magas költségek mellett a Fekete-tengeren át szállítana azeri eredetű cseppfolyósított gázt román kikötőbe.

Az uniós szintű külügyek is szerepelni szoktak az elnökségi prioritások között. A magyar fél év dísze az EU-t és hat kelet-európai szomszédját – köztük Ukrajnát – összekapcsoló ún. Keleti Partnerség kormányfői értekezlet lett volna, ám a találkozót technikai okokra hivatkozva ellenállás nélkül engedtük át a lengyeleknek, miközben a miniszterelnök megkönnyebbülten szólt utána: legalább nem lesz dugó Pesten. Júniusban megtartották Gödöllőn az európai–ázsiai külügyminiszteri értekezletet (ASEM).

A váratlan események sorát az „arab tavasz” nyugtalanító eseménysorozata vezette. A válságos líbiai helyzetben egyetlenként ott maradt magyar képviselet uniós küldetést teljesített. Egyébként a magyar diplomáciától csupán óvatos helyzetfelmérő látogatásokra futotta. Mentségére szóljon, hogy az EU külpolitikai főképviselője, Lady Ashton is küszködött a bonyolult témával, a tagállamok elképzelései és szándékai pedig széles skálán szóródtak. Franciaország és az Egyesült Királyság tevőlegesen beavatkozott Líbiában, Németország viszont távol tartotta magát a konfliktustól. Az egyetlen épkézláb kezdeményezés, amely a mediterrán térség konszolidálására irányult, a dán és a holland külügyminisztertől származott, miközben a magyar kormányfőt kínosan mellőzték a Líbiával foglalkozó párizsi tanácskozáson. A fél év végére a görög adósságválság okozott izgalmakat, a megoldásban a magyar elnökség legfeljebb statisztált, a döntéseket a legnagyobbak hozták meg.

A kormányzati teljesítmény

Az uniós elnökség sikerét a legkönnyebb a saját programunkhoz mérni, e tekintetben a magyar elnökség kitűnőre végzett, a pozitív önértékelésből nincs hiány. Mindez egy csekélyke önkritikával fűszerezve sokkal hitelesebb lenne. Eközben huszonhat tagtársunkban is kialakul egy ítélet arról, hogy miként vitte előre az integráció ügyét a magyar elnökség. Az ő értékelésük az utánunk következők intézkedéseivel is összeméri majd a magyar fél évet. Az EU-elnökség maradandó nyomot hagy az ország külső megítélésén. Ebben a komplex véleményben összegeződik a szakmai program teljesítése, a kormány akció képessége és az egész országról kialakított kép.

Uniós körökben az hallható, hogy a magyar szakértők – már akiket a hazai politikai forgószél a helyükön hagyott – jó színvonalon vitték az ügyeket. Más a helyzet a miniszteri tanácskozásokat vezető kormánytagokkal. Magyarországot a 2010 nyarán hivatalba lépett kormány mutathatta be elnökségi szerepben. Megütközést keltett a törpe méretű kabinet: nyolcminiszteres kormány nem szokásos Európában. Az ágazati felelősség tagolását jól mutatták a januárban, az Európai Parlamentben tartott elnökségi meghallgatások: tizenhat témakörben kellett beszámolni az elnökség célkitűzéseiről. Ebből hetet magyar miniszterek, a többit sebtében „államminiszterré” kinevezett államtitkárok tartottak. A helyzet őket is megalázta, nemcsak az EU-t: miközben országos felelősséggel fontos ágazatokat – egészségügy, oktatás, közlekedés, energia stb. – visznek, a miniszteri rangot és önállóságot nem érdemelték ki hazájuktól. Az EU-elnökség előtt fél évvel felálló kormány szerkezete dacosan eltért a többi tagállam gyakorlatától és az uniós miniszteri tanácskozások beosztásától. Az átszervezés miatt az elnökség idején is kavarogtak a hatáskörök.

Egyéb okokból is késlekedett a felkészülés. A közelgő EU-elnökséget a kormányfő eleinte agyonhallgatta, például 2010 augusztusában, a magyar nagykövetek éves értekezletén egyetlen szóval sem említette. A külföldi elemzők nem tudták eldönteni: vajon fél a feladattól, vagy ugyanúgy megvetéssel tekint rá, mint a „kipaterolt” IMF-re? EU-körökben 2010 őszétől növekvő gyanakvás kísérte a magyarországi politikai történéseket. Miközben az elnökségi felkészülésről itthon alig esett szó, a kormányzó többség vadul döntögette hatalmának természetes határköveit. Először a gazdaság területén próbálkozott, de a költségvetési hiánycél éppen az uniós kötelezettségek miatt kemény korlátnak bizonyult. Azután következett a politikai mozgástér mohó kiterjesztése a demokráciát őrző intézmények – Alkotmánybíróság, Költségvetési Tanács, ügyészség stb. – megcsonkításával vagy elfoglalásával. A közelgő EU-elnökségről a miniszterelnök először október végén beszélt nyilvánosan. Addig kormányának tagjai sem tartották illendőnek, hogy túl hangosan előhozakodjanak vele, mert nem tudhatták, vajon az IMF után nem kerül-e pellengérre az országot a válságból kisegítő másik intézmény, az EU.

Botrányos kezdés

A világ figyelme decemberben fordult Magyarország mint az EU következő elnöke felé. Így került az érdeklődés fókuszába a médiatörvény, amely éppen az EU-elnökség kezdetére kommunikációs katasztrófahelyzetet idézett elő. A magyar ellenérveket és válaszreakciókat hallva a külföld leginkább azon lepődött meg, hogy a fejlett Európa normáiról mily keveset tudnak (látszólag) a kormányzó politikusok, és mily korlátozottak szélsőséges híveik ismeretei. Az Európai Parlamentben január 19-én példátlan botrány közepette kezdődött a magyar kormány tudathasadásos „harca” az amúgy általa vezetett unióval. Március 15-én a kormányfő már a Habsburg birodalmi elnyomáshoz, sőt a szovjet diktatúrához hasonlította az európai megbékélés vívmányát. Ezzel túltett Václav Klaus híres euroszkepticizmusán és a Kaczynski fivérek német támogatóikat gyalázó, történelmietlen megjegyzésein.

Az ország szuverenitásának közjogi korlátait átlépegető akciók is fokozták a feszültséget. A nemzeti össze tartozás napjának törvénybe iktatása után a könnyített állampolgárság intézménye sorra provokálta a szomszéd államokat, kit jobban, kit kevésbé, a legtöbbet azonban a szlovákiai magyarok parlamenti képviseletének ártott. Az elnökség alatt a hamis szándékú brüsszeli szőnyeg, majd a húsvéti alkotmány lebbentette föl a fátylat szerzőik nosztalgikus és zavaros önképéről. Hiába hangoztatta a kormány az „erős Európa” jelszavát Brüsszelben, egyre világosabban látszott, hogy odahaza szélsebesen távolítja az országot az európai normáktól. Ez a törekvés az EU-elnökség nélkül is szemet szúrt volna, így azonban a külvilág folyamatos helyszíni tudósítást kapott róla. Jellemző részlet a nemzeti színzuhatagtól övezett kormányfői fellépések képe, az európai zászló pedig csak akkor került elő, amikormagas brüsszeli vendég közeledett.

Felemás végeredmény

Az EU-tagállamok az elnöki szerepben megismertek sok száz magyar szakértőt, akik megoldották a rájuk bízott feladatokat. Látták akcióban a magyar kormány tagjait, akiknek egy kisebb része eleve értette a dolgát, a többiek beletanultak, és menet közben kezdtek ráébredni a feladat nagyszerűségére. Az elnökségi események többnyire Brüsszelben zajlottak, de az ülések egy része eljött Magyarországra. Fő helyszínül a felújított gödöllői kastély szolgált, szépsége elismerést aratott, története újabb adalék a Habsburg-hű magyar történelemszemlélethez. Gödöllő jól győzte a sűrű programot, de a szállások hiánya örökös utazásra kényszerítette a Budapestről ingázó küldötteket, amit a felkészült protokoll és a rendőri kíséret viszonylag kevés torlódással megoldott. A főváros sokak meglepetésére kimaradt az eseményekből, kivéve a sietősen átkeresztelt repülőteret. Más helyszínekre kevés rendezvény jutott, így az ország alig látott valamit az elnökségből csakúgy, mint az idelátogató uniós delegátusok az országból. Az EU-elnökség nem vált ünneppé Magyarországon, kezdetét politikai zavar, a folytatást feszültség és bizonytalanság övezte.

Magyarország első EU-elnöksége több, mint elszalasztott lehetőség, szerepünk kibontakozását fékezte és feszélyezte a konfliktuskereső kormányfői magatartás. Orbán Viktor a hazai lelátó szélsőségeseinek játszott és megpróbálta szembefordítani Magyarországot saját közösségünkkel, Európával, amely ismét befogadott. Ám ez a mi bajunk, az EU egésze nem sokat törődik az ilyen tévelygésekkel. Azt viszont keményen felróják, hogy a magyar demokrácia és jogállamiság látványos lebontása az unió értékrendjét ingatja meg. Az EU-ban a közös normák betartása önkéntes vállalásra épül, ezért is kevés az eszköz kikényszerítésükre. Szomszédsága és kiváltképp a tagjelöltek számára az unió önmagát állítja mérceként, Magyarország pedig, az elnökségi díszkivilágítástól övezve, ezt a mércét tette csúffá. Hogyan kérjük számon a szólásszabadságot vagy az alkotmányosságot a fehérorosz, török és más politikán, ha ők a magyar példával vághatnak vissza. A következmény társaink elhúzódása Brüsszelben, országunk elszigetelődése. Az EU-elnökség végeztével Magyarország megítélése összességében rosszabb, mint annak előtte, holott ennek éppen fordítva kellett volna történnie.

Az új tagállamok az első elnökséggel találják meg igazi helyüket az unió ban, rendszerint közelebb kerülnek az intézményi centrumhoz. Magyarország a többnyire tisztességes szakmai teljesítménye ellenére kisodródott a politikai perifériára. Lehettünk volna a spanyol–belga–magyar hármas elnökség legaktívabb tagja, ügyes kezdeményezésekkel alakítva a lisszaboni szerződés nyomán formálódó intézményi rendszert, új gondolatokkal gazdagítva az Európa jövőjéről folyó vitákat. A következő alkalomra másfél évtizedet várhatunk.

A szerző volt külügyminiszter és EU-biztos