Babucs Zoltán hadtörténész, címzetes méneskari tanácsos, egykori főigazgatói kabinetvezető és Mihályi Balázs térképész-kutató részvételével pódiumbeszélgetést rendezett az 1945. február 11-i kitörés napjáról a Magyarságkutató Intézet. A téma fontosságát, összetettségét, az érzelmi és erkölcsi álláspontok sokrétűségét jól mutatja, hogy az érdeklődők hatalmas létszámban jelentek meg az előadáson, melyet Toót-Holló Tamás vezetett, írja a Magyar Jelen. Alább olvasható a beszámoló.

M. Lezsák Gabriella, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója (a szerző - Vasvári Erika - fényképe)

Dr. M. Lezsák Gabriella, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója köszöntőjében így fogalmazott: „A fővárost a szovjet kommunista erőkkel szemben védő, majd kitörő német katonák és magyar honvédek katonai és erkölcsi értelemben hősöknek mondhatók. Hősök voltak, hiszen katonai esküjükhöz híven vállalták a végsőkig való harcot. Hősök voltak, hiszen nagyon sokan az utolsó töltényig fedezték bajtársaikat, illetve civileket vezettek a kitörés során. És azok is hősök voltak, akiknek sikerült a szovjet ostromgyűrűn átcsúszniuk, és a budai hegyeken keresztül, kegyetlen körülmények között elérni saját állásaikat. A kommunista diktatúra időszakában a kitörésről nem, vagy csak a »bűnös nép« narratívájával lehetett beszélni. A rendszerváltás után már szabadon kutathatók a levéltárak, illetve a hozzáférhető korabeli visszaemlékezések és a túlélők naplói alapján megállapíthatjuk, hogy a szinte lehetetlen küldetésben részt vett katonák és civilek – Zrínyi szigetvári, illetve Szondi drégelyvári hőseivel említhetők egy lapon.”

A beszélgetés résztvevői: Mihályi Balázs, Babucs Zoltán, Toót-Holló Tamás (fotó: Bárdossy László / Magyar Jelen)

1944. december 24-ére a szovjet csapatok bezárták az október végén megkezdett ostromgyűrűt a főváros körül, Malinovszkij és Tolbuhin marsall december 29-én megadásra szólította fel a budapesti német hadvezetést. A súlyos véráldozattal járó pesti harcok és a hidak január 17-i és 18-i felrobbantása után – némi Nyugati téri visszamaradt harci cselekmények mellett – a német és magyar egységek utolsó védvonala a budai Várnegyed és az alatta húzódó barlangrendszer lett. A február 11-i kitörés után a szovjet csapatok február 13-án foglalták el teljesen Budapestet.

Hitler december 28-i parancsa egyértelmű volt: Budapestet erődvárosként a végsőkig kell tartani. Egyrészt a német hadiiparnak szüksége volt a dunántúli ásványkincsekre (bauxit, mangán, zalai olajmezők), másrészt a fegyveres harcokat a német hadvezetés mindenképp a Reich határain kívül akarta tartani, ezért nem törtek, nem törhettek ki az ostromlott csapatok már hetekkel korábban esetleg nagyobb siker, kevesebb vérveszteség árán – mondta el Mihályi Balázs. Ugyanakkor a németek felmentési kísérletei nem sikerültek.

„Hitler a Duna vonalát a végsőkig tartani akarta, ezért sem lehetett Budapest »nyílt város«, mint Róma vagy Párizs” – hangzott el az előadásban.

A keleti hadszíntéren a nyílt város státuszának hiánya vezetett Budapest tragédiájához. A 102 napos ostrom a háború egyik legpusztítóbb városi csatája lett, amely az áldozatok számát tekintve a sztálingrádi és berlini harcok, valamint Drezda 1945. februári terrorbombázásának borzalmaihoz mérhető.

A városbéliek hősiességére és kitartására jellemző, hogy az ostrom alatt végig működtek a közszolgáltatások: a vízellátás, a tömegközlekedés, a telefonszolgáltatás, a tűzoltóság és a mentők. Budapest ostromának vérvesztesége (katonai és civil együtt) német és magyar oldalon százhuszonötezer főre tehető, ezen belül mintegy negyvennyolcezer fő a hősi halott; az orosz oldalon kétszáznyolcvan-háromszázhúszezer közé teszik a veszteséget, amelyből hetvennyolcezer hősi halottat számlálnak.

Fotó: Bárdossy László / Magyar Jelen

A katonák és a kiszolgáló alakulatok, valamint számos civil hősies küzdelme, és a kitörés február 11-e estéjén a magyarság előtt kivételes erkölcsi példaként áll. „Ez még akkor is igaz, ha az elhibázott és sikertelen kiugrási kísérlet (és nyilván a frontvonal állása) miatt a magyar honvédség harci morálja sérülést szenvedett. A rettenetes alföldi tankcsata után különösen a székely egységek katonái közül indultak haza számosan a szülőföld védelmére” – fejtette ki Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának mindenkori ügyvivő szakértője.

„Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt” – adta le utolsó rádióadását, a kitörési parancs kiadása előtt Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführer, a Budapest „erőd” parancsnoka. A kitörés este hat órakor kezdődött, kisebb-nagyobb csoportokra osztva az alakulatokat. A szovjetek az első perctől erősen lőtték a korábban már bemért gyülekezési pontokat.

A vérveszteség már a budai Várban, aztán a Széna téren és a Széll Kálmán téren is jelentős volt. Már a Bécsi kapu téren minden képzeletet felülmúló, pusztító szovjet tüzérségi tűz zúdult a kitörőkre.

A mintegy tizenhétezer kitörő katonából és civilből körülbelül hétezer fő, ebből hat-hétszáz főnyi katonai alakulat tudta áttörni az ostromgyűrűt a Budai-hegyek, a Pilis és Esztergom felé. A többiek vagy az utolsó töltényig küzdve hősi halált haltak, vagy hadifogságba kerültek. Malinovszkij ugyanis, hogy igazolja az elhúzódó ostromot, száznegyvenezres védőszámot jelentett Moszkvának: ezért az ostrom után példátlan méretű embervadászat kezdődött Budapesten és a környező településeken, hogy a megfelelő mennyiségű hadifogollyal ellensúlyozza a szovjet hadvezetés a saját veszteségeit. És persze a málenkij robot rabszolgáira is szüksége volt a Szovjetuniónak.

A geopolitikai és ideológiai szövetségi helyzet determinálta a magyarságot, a szörnyű vérveszteség azonban nem volt hiábavaló. A kitörés hőseinek emberi nagysága a jövő forrása lehet – ahogy ezt Otto Wöhler, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka megfogalmazta a budapesti ostrom és a kitörés hősi áldozatainak küldött búcsúüzenetében.

Február 11-e hőseinek, a doni katasztrófa hősi halottainak, a második és első világháború magyar katonai és civil áldozatainak gyermekei, unokái nagyon hiányoznak a mai magyarság létszámából. Ezért a jövő forrásai csak úgy lehetnek, ha erkölcsi tartásuk, hősiességük örökségét minden magyar a 21. századi, elsősorban magyar lélekszámban megerősödő Magyarország felépítésére fordítja.