1956-ra emlékeztünk Budapest belvárosában. Tettük mindezt egy olyan helyszínen, amely valóban generációkat köt össze a hét évtizeddel ezelőtti antikommunista felkeléssel, írja beszámolójában a Légió Hungária.

A Jászai Mari térre meghirdetett gyülekezőről rendezett sorokban, méltóságteljesen indult el a körülbelül 250 fős menet a körút jobb oldalán a Nyugati pályaudvar felé. A járókelők nem is feltétlenül tudták mire vélni a látványt: a feketébe öltözött fiatal nacionalisták menetének elején fekete zászlók követték a legelöl haladó lángot, mely, bár távolról aprónak tűnt, tüze mégsem alszik ki évtizedek óta.

A megemlékezők a Honvéd utcán át jutottak el a Szabadság térre, ahol a még mindig ott éktelenkedő szovjet emlékművet (szélső)jobbról megkerülve a Magyar Televízió egykori székházának lépcsői előtt sorakoztak fel. Szimbolikus helyszín, mely arra emlékeztet, hogy nem feledhetjük 1956 örökségét, valamint azt sem, mire köteleznek minket 2006 őszének utca harcai.

A mozgalom vezetőségi tagja, Incze Béla is egy 19 évvel ezelőtti történetet idézett fel köszöntőjében az időközben meggyújtott fáklyák fényében. Budapest utcáin akkoriban egymást érték a baloldali kormány elleni kiállások, és úgy alakult, hogy az egyik tüntetésről őt is előállították. Hátrabilincselt kézzel vezették el, amit természetesen a többi tüntető nem hagyott szó nélkül. „Voltam én már Orbán-huszár is, most ÁVH-s vagyok” - mondta a felháborodottan skandáló tömeg reakciójára a vállát megvonó rendőr, aki elvezette, hozzátéve, hogy őt ez kicsit sem érdekli.

Incze ezzel arra a különbségre mutatott rá, mely a parancsokat vakon végrehajtó karhatalmi erők és a világnézeti alapon szerveződő önkéntesek közt húzódik, és az esemény házigazdájaként fel is konferálta a megemlékezés első szónokát, a mozgalom egy fiatal tagjelöltjét, Gál Csengét.

„Kockára tették munkahelyüket, családjuk jövőjét, életüket. Akikben a bátorság győzött, nem a félelem!” – mondta a szabadságharcosokra utalva. A fiatal lány beszédében kiemelte, hogy ezek a felkelők ugyan talán most találkoztak először, céljuk mégis közös volt, a szabadság kivívása. Kifejtette, hogy a kommunizmus nem alkalmas a hatalomgyakorlásra, mivel nem a természet rendje szerint működik, hanem egy torz elméletet próbál beletuszkolni a valóságba.

A megemlékezés második szónokaként Francesco Amato, a CasaPound Italia delegációjának vezetője osztotta meg gondolatait a megemlékezőkkel. Amato szerint 1956 nem pusztán lázadás volt a kommunizmus és annak gazdasági-társadalmi kudarcaival szemben, hanem a harcoló hazafiak nemzeti és európai identitásának megerősítését is szolgálta. Ezután kitért a jelen kor európai problémáira. Jelentős kihívásnak nevezte az antifasizmust, melynek képviselőit az ’56-ban a szovjet tankokat ünneplő belső ellenséghez hasonlított, szabotőrőknek nevezve őket.

„Európa filozófiai és háborús gyökerei a kereszténységre és a görög-római birodalomra vezethetők vissza, így ezen az alapon kell megvívnunk a harcot egy független Európa megteremtéséért, amely mentes az antifasizmustól, az Egyesült Államok és minden olyan ország befolyásától, amely rá akarja kényszeríteni az akaratát mindannyiunkra” – jelentette ki Francesco Amato.

„A szabadságharc után 33 évvel ugyanaz az ember ült Arizonában, mint aki annak idején harcolt Budapesten. Nem érdekelte, hogy itthon új politikai szelek fújnak, nem érdekelte, hogy jelenléte milyen taktikai előnyhöz juttatja a "rendszerváltó fiatal demokratákat" és értelemszerűen juttathatná őt is, amennyiben hazajön. A Parancsnok egy centimétert nem mozdult el a Corvin köz barikádjától, miközben 10 000 kilométerre és bő három évtizedre volt már onnan” – idézte fel Pongrátz Gergely rendíthetetlenségét Incze Béla, mielőtt a megafonhoz szólította a megemlékezés utolsó szónokát, V. Mátét, a mozgalom vezetőségi tagját.

„Vesszen minden maradéka!” – hangsúlyozta beszéde elején, hozzátéve, hogy ebben a szellemben zajlott az antikommunista szabadságharc, és ebben a szellemben kellene zajlania a mai küzdelemnek is. „Ha máshol nem is, legalább a kulturális és a metapolitikai szférában, mert úgy tűnik, nem veszett el minden maradéka…”

Beszédében felidézte, hogy ma Magyarországon több olyan szervezet is működhet (példaként két kommunista egyesületet nevezett meg), akik nemcsak Oroszország budapesti nagykövetségére járhatnak be, de gond nélkül utazhatnak akár Moszkvába is. Ennek mentén hosszabban ostorozta a hazai melegkonzervatívokat is, kiemelve a fideszes Orbán Balázs tavalyi gondolatait, miszerint „mi ’56-ból kiindulva nem szállnánk újra szembe az oroszokkal.”

„Sem Moszkva! Sem Washington! Sem Brüsszel!” – zárta markáns kijelentéssel beszédét V. Máté.

A beszédek után a „Vagyunk!” rítus rázta meg a Szabadságteret, úgy, hogy a tv-székházról visszaverődő hang nem csak a szovjet emlékművet „rázta meg”, de talán az Egyesült Államok nagykövetségének ablakai is beleremegtek.