Az utóbbi hónapokban komoly társadalmi feszültség bontakozott ki Szolnokon, miután kiderült, hogy a kormány a helyi lakosság megkérdezése nélkül egy újabb kínai érdekeltségű akkumulátoripari beruházás megvalósításáról döntött a városban.
Szalay Ferenc (fotó: Fb)
A tervezett elektrolitgyár létesítése nem csupán környezeti aggályokat vet fel, hanem az úgynevezett „demokratikus döntéshozatal” (már, ha van ilyen) hiányosságaira is rávilágít. Az ügyben érintett szereplők és az érintett közösség között mélyül a bizalmi válság, miközben a kormányzati oldal hallgat, vagy egyenesen elzárkózik a párbeszéd elől.
A beruházás egyik legvitatottabb szereplője a volt fideszes polgármester, Szalay Ferenc, akit - annak ellenére, hogy elvesztette az önkormányzati választást - a miniszterelnök nem „hagyott az út szélén”. Szalay miniszteri biztosi kinevezést kapott, és újra kulcsszereplővé vált a helyi politikai térben. Ez a lépés sokak szerint világosan mutatja, hogy a Fidesz számára nem a választói akarat, hanem a politikai hűség számít, és hogy egyes politikai szereplők számára nincs valódi elszámoltathatóság.
Miközben a kínai beruházás pontos részleteiről és lehetséges hatásairól csak szűkszavúan tájékoztatják a nyilvánosságot, egyre több civil szervezet és szakértő szólal fel a projekt átláthatóságának és környezetvédelmi kockázatainak hiányosságai miatt. Egy országos civil kezdeményezés már felhívást is közzétett, amelyben a beruházással érintett települések lakóit és önkormányzatait, valamint az illetékes minisztériumokat és a kormánybiztost is megszólították, a közös cél: felelős párbeszéd, szakmai alapú döntéshozatal és a lakosság valós bevonása.
A civilek azonban falakba ütköznek. Szalay Ferenc, aki a közéleti szerepvállalás során elvileg a közösséget kellene hogy képviselje, nemcsak hogy elutasítja a civilek meghallgatását, hanem a közösségi médiában, különösen saját Facebook-oldalán minden, a témához kapcsolódó hozzászólást, kérdést vagy kritikát letilt. Ez a gyakorlat nemcsak átláthatatlan, hanem tovább fokozza az amúgy is növekvő társadalmi elégedetlenséget.
A magyarországi akkumulátoripari beruházások kapcsán nem először merülnek fel súlyos kérdések: hogyan történik a döntéshozatal? Kiknek az érdekei érvényesülnek? Van-e valódi társadalmi kontroll? És ami talán a legfontosabb: hogyan kezeljük a hosszú távú környezeti kockázatokat egy olyan országban, ahol a természetes vízkészletek, termőföldek és lakókörnyezetek védelme elemi érdek?
A szolnoki ügy persze nem egyedi. Egyre több magyar településen épül vagy terveznek akkumulátorgyárat, miközben a helyiek szava szinte sehol nem számít. A helyzet rávilágít arra a rendszerszintű problémára, hogy hazánkban a vélt „gazdasági érdek” (persze itt nem magyar nemzetgazdasági érdekre kell gondolni) gyakran felülírja a környezetvédelmet, s úgy általában véve a nemzeti érdeket.
A kérdés itt is csak, csakúgy, mint az ország többi pontján: milyen Magyarországon szeretnénk élni? Olyanban, ahol a magyar emberek véleménye és szakmai érvek számítanak, vagy egy olyanban, ahol a döntések zárt ajtók mögött, politikai lojalitás alapján születnek? A szolnoki civilek mindenesetre nem adják fel a küzdelmet, szerveződnek.
Lantos János – Kuruc.info
