Száz évvel ezelőtt, 1922. október 5-én született Josef de Ponte (születési nevén: de Ponte József) világhírű festő-, üvegfestő-, mozaik- és grafikusművész a Budapesttől nyugatra levő Budakeszi nagyfaluban. Akkor még Budakeszit túlnyomóan a XVIII. században a Budai hegyvidékre (Ofner Bergland) is betelepült svábok lakták. A német lakosság a település nevét némileg elnémesítve Wudigeßnek vagy Budakessnek mondta és írta. Az egykori szülőfalu elbűvölő szépségű tájait, szőlőskertjeit, a rendezett, példásan tiszta udvarú, takaros házait, utcáit és lakóit, ünnepi szokásait és mindennapi munkáját a művész előbb Budakeszin, majd az 1946-os kiűzetés után a régi-új hazában is az alkotásain újra meg újra megjelenítette.
Josef de Ponte: Zenélő lány, olajfestmény, 1972
A nemzedékeken át örökített családi hagyomány szerint a de Ponték, s így a nevük is eredetileg a valamikor német Elzász-Lotaringia Moselle (németül: Mosel) nevű régiójából származnak. Egy másik családi hagyomány szerint az első de Ponte 1686-ban Lotaringiából került Magyarországra a Buda török alóli felszabadítására Nyugatról érkező keresztény sereg harcosaként. A de Ponte név egyértelműen újlatin. Az 1946-os kiűzésig (Vertreibung) Budakeszin több Natto, Pinelli és Schrotti (kiforgatott változata: Csott) nevű, eredetileg olasz család élt, akik azonban a sváb többségű faluban rövid időn belül elnémetesedtek. Az első de Ponte tehát Buda 1686-os ostroma, illetve a török kiűzése után telepedett le Budán, de az utódai már a nemsokára svábbá lett Budakesziről választottak maguknak házastársat.
Josef de Ponte: Szülővárosom, Buda középkori céhei – falikép vázlat (1975)
Érdekes, hogy Josef de Ponte az alkotásainak címadásában és írásos megnyilvánulásaiban következetesen Budát nevezi szülőhelyének, holott Budakeszin jött a világra, ott nevelkedett, majd végül, 1946-ban onnan űzték ki a háborúban romba dőlt Németországba. Apai nagyapja Budakeszin kőműves mester volt, akinek munkáját a felcseperedő unoka mindig nagy érdeklődéssel bámulta. Egyik életrajzírója, Wilhelm Kronfuss szerint a kőműves nagyapa munkájának csodálása indította a már érett művészt arra, hogy a háború utáni német gazdasági csoda jóvoltából megindult újjáépítés és építkezés terén kivegye részét az épületek belső és külső művészeti díszítéséből.
Az édesapja, id. de Ponte József „császári és királyi udvari fényképész” azonban még a nagyapjánál is nagyobb hatással volt a művészetek iránt már egészen fiatal korában fogékony ifj. de Ponte Józsefre. A festői tehetséggel megáldott fényképész nagyapa festette a budakeszi passiójátékok díszleteit, sőt ő volt az előadások narrátora is. Id. de Ponte József egyben az 1936-ban megalapított Budakeszi Kultúregyesület titkára is volt. Műtermét a család Kossuth Lajos utcai házában rendezte be, de a fényképész mester gyakori terepmunkát is végezve megörökítette Budakeszi község közösségi, népi és vallási életének főbb eseményeit, sőt még az 1944. decemberi orosz megszállást is.
Josef de Ponte rajza Bresch-Natto Mária Bepillantás a mélyen gyökerező hagyományokba című könyvéhez
Josef de Ponte a pécsi, majd budapesti középiskola elvégzése után 1940 és 1944 között Budapesten a Magyar Királyi Iparművészeti Tanoda (1948-tól: Magyar Iparművészeti Főiskola) hallgatója, miközben képzőművészeti tanulmányai mellett élénken érdeklődött a zenei és az irodalmi alkotások iránt. Az irodalmi német nyelvet már akkor jól bíró fiatal kiváltképp szerette Rainer Maria Rilke, Conrad Ferdinand Meyer és Friedrich Schiller költészetét. De a temeshidegkúti születésű Adam Müller-Guttenbrunn bánsági sváb író prózai művei is közel álltak a lelkéhez. Főiskolai évei alatt különösen érdeklődött a szimbolizmus svájci német mestere, Ferdinand Hodler festészete iránt, s elmélyülten tanulmányozta a Magyarországon jó négy évtizeden keresztül alkotó Franz Anton Maulbertsch barokk festő alkotásait.
Josef de Ponte: Jézus a Fájdalma Anya ölében - a budakeszi kálvária XIII. stációja
Az akkori kortárs alkotók közül leginkább főiskolai professzorai, így például Domanovszky Endre mozaikművészete és Diósy Antal festői, illetve grafikai művei keltették föl az érdeklődését, s alakították művészi fejlődését. Budapest mellett Herbert Böckl expresszionista festőművész bécsi előadásait is hallgatta a Bécsi Képzőművészeti Főiskolán. De Pontéra az egyházi művészetet gyökeresen átalakító és megújító (szerintünk elég triviális módon fölforgató – H. J.) bécsi mesternek a seckaui Miasszonyunk Apátság Angyalkápolnájában látható Seckaui apokalipszis című freskója hatott leginkább.
Josef de Ponte: A Svábhegyen – a Budai hegyvidék a napos oldalról című könyv illusztrációja
Josef de Ponta 1944 nyarán elvégezte a főiskolai tanulmányait, majd azon nyomban behívták katonának a Magyar Királyi Honvédség soraiba. A háború vége felé orosz fogságba esett, ahol majdnem elvitte a tífusz. Legyengülve szabadult a fogságból, de nem sokáig élvezhette a családi otthon melegét Budakeszin, mert 1946. március 19-én, pont a névnapján a szüleivel, nagyszüleivel együtt, mindenüktől megfosztva, s a nemzeti parasztpárti Kovács Imre (a németdeportáló „dicső” emlékét és nevét a mai Magyarországon szobrok, utcák, intézmények őrzik – H. J.) előzetes németellenes uszításának megfelelően „egy batyuval” bevagonírozták, és kiűzték őket Németország amerikai megszállási övezetébe. A de Ponte család kezdetben a württembergi Sulzbach an der Murr (Murr-menti Sulzbach) menekülttáborban lett elhelyezve. Az ifjú művész elsősorban grafikai művekben örökítette meg a menekülttábori életet.
Josef de Ponte: Kiűzetés – Volt házunk, de a ház odalett. Volt szülőföldünk, de a szülőföld meghalt. Ó, de segíts meg minket, Szűzanya Mária…
Josef de Ponte és családja a kiűzetés után új hazára lelt az akkor még Württembergben (Badennel egyesülve 1952-től Baden-Württemberg – H. J.). Először, 1946-ban a Neckar folyó menti, s a Stuttgarttól mintegy 50 kilométerrel északra levő Heilbronn városkában alapított családot ifjú nejével, a szintén Budakesziről kiűzött Katharina Hollal, aki négy gyermekkel ajándékozta meg. A háború utáni újjáépítés, majd az azt követő német gazdasági csoda jóvoltából a művész belefoghatott az üvegfestés, betonüveg, mozaik és a sgraffito díszítő eljárások alkalmazásába, művelésébe. Josef de Ponte 1965-ben családostul a Heilbronn járásbeli, bortermeléséről híres Schwaigern városkába költözik. Ekkortól kezdve schwaigeri műtermében alkotott, s a városka középületeit műveivel gazdagítva élt egészen a 2006. május 16-án bekövetkezett haláláig.
Josef de Ponte és Katharina Holl 1948-ban, az eljegyzésükkor Bad Friedrichshallban (fotó: id. de Ponte József)
De Ponte számos, főként a középületeket díszítő művet alkotott. Németországban, Ausztriában, Svédországban, Spanyolországban, Hollandiában és Brazíliában több mint 120 középület, köztük több mint 60 templom külső és belső dekorációja hirdeti a budakeszi születésű művész nevét. De elvégezte több iskola, városháza, múzeum, uszoda és étterem, valamint számos magánház művészeti díszítését is. A különféle technikákkal alkotott falfestmények (mozaik, sgraffito, freskó) mellett említést érdemel az üvegfestés (betonüveg, ólomüveg), amellyel de Ponte intenzíven foglalkozott. Életében számos könyvet, verseskötetet, iskolai tankönyvet, Bibliakiadást és szentek életéről szóló könyvet illusztrált.
Josef de Ponte illusztrációja Josef Haltmayer Türingiai Erzsébet című könyvéhez
Josef de Ponte 1984-ben megkapta Baden-Württemberg szövetségi tartomány Kulturális Díját. Szülővárosa, Budakeszi 2003-ban díszpolgárságot adományozott neki, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata 1996-ban Becsületjelvény (Ehrennadel) kitüntetésben részesítette. A baden-württembergi Schwaigern városa pedig 2002-ben, a 80. születésnapja alkalmából nagy kiállítással ünnepelte a művészt, amiképpen ezekben a napokban is, születésének 100. évfordulóján.
Josef de Ponte mozaikképe az ulmi Dunai Sváb Központi Múzeumban – A német telepesek első nemzedékének osztályrésze a halál, a másodiknak a szűkölködés, s csak a harmadiké a kenyér
Hering József – Kuruc.info
