Például Bódi Ábel ilyen, aki a jobblibsi Axiómán a kiugrott szélsőjobbos pozícióját előadva beszél a radikalizálódás veszélyeiről, szerinte már a szélsőjobb is ugyanolyan rossz, mint a szélsőbal. Hiába, csak az agyatlanságig fejlesztett sorosozás, Stop, Gyurcsány! Stop, Karácsony!, országszétlopás, cigánysimogatás, zsidóseggnyalás és Orbán-imádat lehet az egyetlen út.
Sose voltam hungarista, se nemzetiszocialista, de mindig is jobboldalinak tartottam magam. Előttem van a kép Szálasiról, ahogy a bitófára viszik. Ott van a sok száz, sok ezer sorstársa, akiket brutálisan megkínoztak, kivégeztek, vagy évekig sötét cellákban tartottak. Mindig tiszteletet éreztem irántuk, ahogyan a megpróbáltatásokat viselték, ahogyan emelt fővel mentek a halálba. Szálasi még meg is bocsátott megkínzóinak.
Habár minden tevékenységükkel, világnézetükkel nem értek egyet, sose értettem, hogy a hozzám hasonló gondolkodású emberek, miért támadják annyira őket? A fősodratú médiában, a keselyűk napi szinten tépik, lakmároznak a hungarizmus teteméből. Ezt az ember megszokta. Az objektivitást teljesen félredobva, véres fejjel, üvöltözve, károgva sereglenek, hogy minél közelebb kerüljenek a legjobb darabokhoz. A siserahadhoz most egy új keselyű is leszállt, Bódi személyében. A keselyű ocsmány kis jószág, csak egy dögevő, élő vadat nem ejt el, csak ami biztosan meghalt, ami nem tud visszatámadni.
Mindig is hittem a természetfelettiben, abban, hogy több ez a világ, mint amit látunk. Budapest maga a történelem. A sok-sok megkínzott „szélsőjobboldali” fájdalomsikolya, kiáltása nem múlt el örökre, itt maradtak közöttünk. Itt vannak velünk, az utcakövekben, a falakban. Sose fognak eltávozni, velünk él a történelem. Valahogy mindig síri csendre gondolok, amikor rájuk gondolok, olyan síri csendre, amit mint ideológiailag kívülálló, nem akarok megbolygatni.
Az ellenoldalról való megbolygatás természetes. Azért nagyon kirívó, és fájdalmas ez az eset, mert most mindezt egy olyan személy végzi, aki tudatában van annak, hogy milyen brutálisan elbántak az eszme követőivel, nem mellesleg az eszme követője is volt hosszú évekig.
Tudja, hogy nagyon csúnyán meglakoltak a „bűneikért”. Sokszorosan „megfizettek” azért, amit tettek. Még a modernkori hitvány ganéságból is kiemelkedik ez a tett, ahogy kisminkelve, kamerák előtt nagy nyilvánosság előtt tapossa földbe azt, ami egykoron saját maga volt, ami még mindig a lelke egy része.
Este van, Budapesten sétálok a Kálvin téren. Egy padot keresek, ahol kicsit nyugodtan leülhetek gondolkodni. Leülök, majd néhány perc múlva két hajléktalan a mellettem lévő padra letelepszik, és elkezd megágyazni. Tovább állok. A budai oldalon találok egy Dunára néző padot. Sörös üveggel a kezében egy alkoholistának kinéző férfi elkezd méregetni. Zavar, hogy méreget, átmegyek a pesti oldalra. Ott végre megint találok egy helyet, ami nyugodtnak tűnik. Nem sokkal később, a mellettem nem messze lévő fiatalok rázendítik a hordozható hangfalat. Jön belőle a trágár hip-hop szar, kurvákról, drogról szól a szöveg, szokás szerint. Hazamegyek. Hazafelé menet gondolkodok. Bódi keselyű igazán beleillene a politikai elitbe, hisz a legfontosabb problémával foglalkozik: a hungarista veszéllyel.
