Júniustól újra szolgálatba áll a tavaly őszi Teréz körúti robbantásban megsérült két rendőr - közölte a rendőrség kedd este a honlapján.

Nyolc hónappal a merénylet után egészségesen jelentkezett szolgálatra az a két rendőr, aki életveszélyes sérüléseket szenvedett a Teréz körúti robbantásban - emelték ki -, és csütörtöktől folytatják munkájukat.

A Police.hu oldalon A hősök visszatértek címmel közlik a Zsaru Magazin által a két törzsőrmesterrel, Andirkó Szabinával és Vantara Lászlóval készített fényképes interjút. Azt írták: a járőrpárban örök emlékként hagytak nyomot a történtek, de “dolgozni akarnak”.

A magazinnak a két rendőr úgy nyilatkozott: “soha, egyetlen pillanatra sem” tántorította el őket hivatásuktól az, ami 2016. szeptember 24-én, 22 óra 36 perc, 18 másodperckor történt, de “érzéseikről, emlékeikről kizárólag a Zsaru Magazinnak beszéltek, többé nem kívánnak nyilatkozni”.

A cikkben felidézték: egyelőre még nem tisztázott, miért robbantott a fel saját készítésű szögbombáját a 23 éves keszthelyi P. László a Teréz körút 4. alatti kapualjban, amikor két szolgálatban levő rendőr haladt el a járdán.

A férfit 2016. október 19-én Keszthelyen fogták el, azóta is előzetes letartóztatásban van. A Központi Nyomozó Főügyészség “előre kitervelten, több emberen, hivatalos személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette kísérletének és robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés bűntetté­nek megalapozott gyanúja miatt” indított ellene eljárást.

Az interjúban megjegyezték: “nem a merénylőn múlott, hogy a két zsaru életben maradt, és nem volt több áldozat”.

Alább olvasható a teljes interjú:

Alig 200 méterre a merénylet helyszínétől, a Zsaru Magazin Király utcai szerkesztőségébe két fiatal rendőr érkezett. Andirkó Szabina és Vantara László törzsőrmesterek, a Budapesti Rendőr-főkapitányság közrendvédelmi főosztálya központi gépkocsizó és járőrszolgálati osztályának járőrvezetői. A két fiatal zsaru, akik mellett a bomba felrobbant. Parancsnokuk, Ku­tsera-Juhász Bettina őrnagy, osztályvezető társaságában vállalták, először és utoljára beszélnek magukról, a robbantásról, érzéseikről, hivatásukról.

– Érettségi előtt még kacérkodtam a modellkedéssel, aztán rájöttem, a szépség nem minden, a szépségipar nem vonzott – kezdte Szabina. – Testvérem határőr volt a békési végeken, volt rálátásom a hivatásra, megtetszett. Már nem is tudnám magam másként, csak rendőrként elképzelni. Szegeden végeztem el a rendészeti szakközépiskolát, 2011. december 1-én tettem esküt. A hivatásban a segítségnyújtás, az emberekkel törődés vonzott, s vonz ma is. Beleszerettem Budapestbe, a fővárosi zsarulétbe is. Persze óbudai járőrként, majd a jelenlegi beosztásomban megtapasztalhattam a rendőri munka kevésbé szép oldalát is. Soha nem felejtem el az első holttestet, két nappal nagymamám halálhíre után láttam, megrázott.

– Érdekes dolog, mindketten békéscsabaiak vagyunk, a családjaink ismerik is egymást, mi viszont csak itt, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon találkoztunk először – vette át a szót László. – Már középiskolás koromban megfordult a fejemben, hogy rendőr leszek, aztán más is érdekelt, később újra előjött ez a gondolat. Miskolcon tanultam meg az alapokat. Önfejű embernek tartom magam, volt jogszabály, amivel nem értettem egyet, ám azt vallom, ha én betartom, akkor tartsa be más is, és rendőrként tartassam be. Az embert látom, azt keresem a jogsértőben is.

– Megtalálták a hivatásban azt, amit vártak? Mi volt az eddigi legemlékezetesebb intézkedésük?

– Egyértelműen! – vágta rá azonnal Szabina. – Rengeteg pozitív élményt adott a hivatás. Amit nem felejtek el, az egy családi veszekedés volt még Óbudán. A bejelentés szerint egy fiú nem kapott pénzt az apjától, összevesztek, a férfi egy bárddal fenyegetőzött. Az információk szerint a férfi elment hazulról, ám a lakás átvizsgálása közben mégis ráakadtam. Erősebb volt, mint én, agresszív is, reflexből cselekedtem. Az vezérelt, hogy ártalmatlanítanom kell, ne tehessen kárt másokban. Szétfeszítettem a felkarját, és segítségért kiabáltam a járőrtársamnak, sikerült megoldanunk a helyzetet.

– Jelenlegi szolgálati helyemen kezdtem, az egyik járőrszolgálatban a ferencvárosi Kén utcában végigvittük egy bűncselekmény felderítését – folytatta László. – Egy kereszteződésnél egy elsőbbségadási kötelezettség miatt megálló autó vezetője kért segítséget. A hölgy autójának jobb első ajtaját két férfi feltépte, kirántották az ülésről a táskáját, és elszaladtak értékeivel egy lepusztult bérkaszárnya felé. Sokan voltak odabent, és cseppet sem barátságosak. A Készenléti Rendőrség mobil egysége érkezett erősítésként. Lezártuk a ház bejáratait, majd lakásról lakásra átvizsgáltuk az épületet. A személyleírás alapján találtunk egy fiatal férfit, aki be is ismerte a bűncselekmény elkövetését. Azt mondta, egyedül volt, de csak az elvitt érték felét találtuk nála. Félórás kérdezz-felelek játék után elmondta, ki volt vele, meg is mutatta, hol rejtőzködik. A lopott holmi másik fele a bűntárs alsónadrágjából került elő. Ezért az intézkedésért meg is jutalmaztak.

– A Teréz körúti robbantás előtt volt már közös szolgálatbeosztásuk?

– Már az első szolgálatban is Laci és egy másik kolléga mellé osztottak be, hiszen én csak 2016 júniusában kerültem jelenlegi szolgálati helyemre. Bele kellett szoknom az itteni feladatokba, rendezvénybiztosításokba és a belvárosi járőrözésbe – magyarázta Szabina. – Jól tudtunk együtt dolgozni, de ezt az osztályon minden kollégáról elmondhatom. Tavaly szeptember 24-én is együtt osztottak be minket. Este 8-tól a vezénylés szerint másnap hajnali 4 óráig a Blaha Lujza tér és a Nyugati pályaudvar között láttunk el gyalogos járőrszolgálatot a körúton. Nyárias meleg volt, sokan jártak az utcán, ám jogsértést nem tapasztaltunk. Este 10-ig mindössze három polgár adatait kértük le, és egy taxist kellett figyelmeztetnünk, hogy tiltott helyen várja az utasát.

– El is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami életük, rendőri pályafutásuk, sőt, mondhatni, az egész magyar rendőrség egyik legmegrázóbb pillanata volt, hiszen rendőr ellen robbantásos merényletet még nem követtek el Magyarországon.

– Nem volt előzménye, nem tapasztaltam semmi rendkívülit, nem láttam a támadót – sóhajtott László. – Aznap este meccs is volt a városban, több szurkolót láttam hazafelé menni. Amikor nem sokkal fél 11 után valami pukkanást hallottam – így emlékszem, pukkanásra, nem robbanásra –, és szúró fájdalmat éreztem a nyakamban, azt hittem, egy szurkoló szórakozik, petárdát dobott rám. Határozottan emlékszem, hogy ekkor még álltam, bár minden mikroszekundumok alatt zajlott le. A videofelvétel szerint egy jó métert elrepített a robbanás ereje. A következő emlék az, hogy a láthatósági mellényem hátsó része előretekeredett a fejemre, fekszem a földön, minden csupa por, üvegtörmelék, nem hallok, nem látok. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, elvesztettem az idő- és térérzékemet. A tudat alól fokozatosan jöttek elő a mozaikok. Lehúztam a fejemről a mellényt. Láttam magamon az egyenruhát. Akkor tehát dolgozom. Ha szolgálatban vagyok, akkor hol van a társam? HOL A TÁRSAM? – nyilallt belém a kérdés. Amikor oldalra fordultam, és megláttam Szabina mozdulatlan, vérző testét, megszűnt minden fájdalmam, tombolt bennem az adrenalin. Azonnal tudtam, nagy a baj, cselekednem kell, gyorsan. Fej- és nyaksérülése volt, dőlt belőle a vér. Azonnal előjött, amit kiképzésen tanultunk: le kell szorítani a sebet. Nem tudom, melyikünk sapkája akadt a kezembe, azt tapasztottam a nyakára, hogy tompítsam a vérzést. Szabinával nem tudtam kommunikálni, eszméletét vesztette. Éreztem, hogy van pulzusa, s mikor beszéltem hozzá, megszorította a kezem. Valami ruhadarabot tettem az arca alá, hogy ne az üvegtörmeléken, a porban feküdjön. Próbáltak járókelők segíteni, de féltem, hogy még nagyobb bajt okoznak. Kiabáltam, hogy ne mozdítsák meg, mert lehet, hogy rosszat tesznek neki. Hogy tájékozódni tudjak, az utcatáblákat lestem. Nem hallottam semmit, beszakadt a dobhártyám. Belekiabáltam a rádióba, fogalmam sem volt, mit válaszol a központ. A rádióm kijelzőjének fényeit figyeltem, ha kialudt, akkor beszélhettem. Tudtam, a vészhelyzetről leadott adásomat vették. Szabinával foglalkoztam, na meg azzal, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben nehogy elvegye valaki a fegyvereinket. Erre is számítani kellett, hiszen támadás ért minket. Amikor odajött hozzánk két civil ruhás kerületi nyomozó, először őket is elhessegettem a karommal, míg meg nem láttam, hogy ugyanolyan rádiójuk van, mint nekem. Ekkor nyugodtam meg, jön a segítség, túl kell élnünk.

– Mikor tudta meg, hogy nem gázrobbanás, hanem merénylet történt?

– Felültem, ekkor láttam meg, hogy egy közeli üzlet rácsa az utcához képest befelé hajlott el a robbanástól. Azonnal felfogtam, ez nem lehetett az épületben történt gázrobbanás, akkor kifelé tolta volna a rácsot a lökéshullám. Tudtam, hogy valami az utcán robbant, arra akkor még nem gondoltam, hogy valaki pont minket akart felrobbantani, megölni.

– Hogyan élték meg a kórházi napokat?

– Lacinak a jobb dobhártyája tönkrement, pótolták, a vizsgálat szerint nem rosszabb a hallása, mint egy húsz éve Budapest forgatagában élő átlagpolgáré – válaszolt Szabina. – Nekem nehéz volt a rehabilitáció, olyan osztályon gyógyultam, ahol alig voltunk páran, akiket nem kellett etetni. Láttam a sok baleseti sérültet, s rendőrként egyből azon gondolkoztam, a gyorshajtóknak, szabálytalankodóknak tudniuk kellene erről, hogyan tesznek tönkre életeket, sorsokat egy felelőtlen vagy figyelmetlen döntéssel. Mára a rövid hajammal is megbékéltem.

Andirkó Szabina a robbantás előtt

Hosszú volt a gyógyulásunk, de köszönjük az orvosoknak, rendesen „összeraktak” minket. A teljes rendőrség, a vezetőink is mellettünk voltak, jótékonysági koncertet szerveztek nekünk. Az anyagi segítség mellett csodás volt ez az összetartás, az emberség, a hozzáállás. Ezért érdemes rendőrként szolgálni ebben az országban, ebben a csapatban.

– Mire gondoltak, amikor megtudták a merénylet részleteit, amikor elfogták a gyanúsítottat?

– Nem tudtuk igazából hová tenni, miért minket akart megölni – gondolkozott el László. – Érthetetlen volt az egész, dühöt éreztünk. Nem is csak azért, mert megtámadott, hanem mert sunyi módon, elbújva, orvul tört az életünkre. Arra gondoltam, minél előbb fogják el, mert ismételni fog, más kollégák is veszélyben lehetnek. Mind a ketten megnyugodtunk az elfogásakor. A bíróságon szeretnénk a szemébe nézni. Jó lenne megkérdezni tőle a miértet. Gyanítom, erre soha nem kapunk hitelt érdemlő, valós, elfogadható vagy kielégítő választ. Indok nélkül, lesből, aljasul támadott ránk. Egy dolog érdekel, mikor lesz vége. Ítéljék el jogerősen, záruljon le az életünk ezen fejezete, mintha becsuknánk egy súlyos könyvet!

– Nem tántorította el önöket a hivatásuktól?

– Arra esküdtünk, hogy akár életünk kockáztatásával is megvédjük a polgárok, a köz biztonságát – mondta meggyőződéssel Szabina. – Így volt… Az, hogy túléltük, és itt vagyunk, csak új erőt adott. Új erőt, hogy felvegyük a szolgálatot, június elején újra egyenruhát húzzunk. A régit lefoglalták bűnjelként, az eljárás végén a robbanástól megrongálódott állományjelzőket, rendfokozati jelzéseket majd eltesszük emlékbe. Nagyon várjuk, hogy újra dolgozhassunk! Mindkettőnknek vannak terveink, egyértelmű, hogy a rendőrségen belül.

– Ha visszarepülhetnének az időben, tudva azt, hogy mi történt, és újra hivatást választanának, ismét az egyenruha mellett döntenének?

– Ha tudtuk volna, hogy ilyen dolog ér bennünket, akkor is vállaltuk volna a szolgálatot, az aznapit is. Szerencsénk volt, rosszabbul is elsülhetett volna. Ebbe bele sem merünk gondolni. Hogy mit tanultunk belőle? Azt, hogy érdemes élni, érdemes rendőrként élni. Jó élni, minden pillanat értékes!