„Zsidó vagyok. Egy zsidónak joga van hazudni, nem?”

Utolsó előtti tételként vegyük szemügyre Máramarosszigetet mint a Wiesel-regények kedvelt színhelyét, valamint a „memoáríró” néhány figuráját mint irodalmi hősöket. Máramarosszigetet bevallottan minden regényének hátteréül használja. Hangsúlyozzuk: regényekről van szó.

„Mivel magyarázzam azt a vonzerőt, amellyel szülővárosom még mindig hat rám? Talán mert emlékezetemben összefonódik a gyerekkorommal? Minden regényemben keretül, háttérül, kiindulásul szolgál. Talán mert a képzeletem segít abban, hogy élőnek és teljesnek lássam?” (50. old.) Máshol: „Igaz, regényeimben különböző eseményeket idézek fel, de helyszínük nem változik. Minden szereplőm ennek a rabja: kiszabadítani őket lehetetlen. Ha visszanyúlok a bibliai, talmudista vagy haszid történetekhez, mindegyikük a városomból kel szárnyra” (50. old.). „De vajon miért ragaszkodom hozzá ilyen régóta és csökönyösen, hogy kis városomat újra megtaláljam? Minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban távolodom tőle. Minél jobban ismerem, annál inkább erőlködöm, hogy felfedezzem. Mert a helyzet az, hogy nem ismerem igazán. Pedig azt hittem, alapjaiban ismerem. Tévedtem” (51. old.).

Meglepődhetünk (immár sokadszor), amikor később azt olvassuk a Minden folyó…-ban, hogy Gershon Sholem, a modern misztikus tanulmányok jeruzsálemi atyja „úgy beszél szülővárosomról, mintha maga is ott született volna. Minden kis utcát, minden házat ismer. Majd látva megrökönyödésemet, megjegyzi: »Nem, soha be se tettem a lábam Szigetre. De olyan dolgokat tudok róla, amiket valószínűleg maga nem«” (635. old.). Szóval Máramarosszigetet úgy is kitűnően ismerheti valaki, hogy soha ott sem járt?! És ha Wiesel ez a valaki? Vagy 1964 előtt ő is?

Méltán feltehetünk ilyen kérdést, ha ugyanis megkíséreljük emlékiratai alapján rekonstruálni Máramarosszigetet, próbálkozásunk eleve kudarcra ítéltnek tekinthető, hiszen szinte semmi konkrétat nem ír róla. Mert az, hogy népes zsidó közössége, több zsinagógája volt, közel fekszik a határhoz, különböző nemzetiségekhez tartozó emberek lakják, keresztény templom előtt kell eljárni – egyszóval az általa említett nagyon ködös, elmosódott néhány „adat” számtalan kisebb-nagyobb kelet-európai településre érvényes. Vérszegény történetekkel, kitalált, többnyire nevesincs szereplőkkel pedig (avagy a deportálás ugyancsak homályosan felidézett tényével, hiszen azt sem írja le, hányadikán indították el az ő családját, hány napig tartott az út stb.) e számtalan lehetséges kelet-európai város bármelyike benépesíthető amolyan Wiesel módra. Máramarossziget Wiesel „emlékirataiban” nem egy bizonyos, semelyik másikkal össze nem téveszthető város, hanem mondhatni „általános” helyszín, mint a regényeiben.

Feltételezhető, hogy 1964-ben nem „visszatért” oda, hanem akkor látta először. Szembesítsük két állítását: „Az esélyek városát 1961-ben, Szigetre való visszatérésem előtt írtam. Azért írtam meg, mert ekkor ez volt az egyetlen módja annak, hogy új életre keltsem a várost” (50. old.). „1964: itt az ideje, hogy viszontlássam szülővárosomat. […] Ezt a visszatérést mesélem majd el Az esélyek városa című regényemben” (572–573. old.)!

Emellett talán azt a mellékesnek tűnő, ám szempontunkból árulkodó apróságot is érdemes megemlíteni, hogy korántsem kimondottan szeretetből, gyermekkorának színhelye iránti nosztalgiából emlegeti Máramarosszigetet, hiába állítja ezt. Amikor a fentebbi idézetben rá gyakorolt „vonzerejéről” beszél, ismét csupán regényes fordulattal él. Mert máshol meg ilyen szövegösszefüggésben bukkan fel az állítólag hőn szeretett szülőváros: „Mielőtt elhagyta volna ezt az átkozott várost…” (15. old.). „Mi tartott bennünket ott, azon a zsidó vérre szomjazó és soha ki nem elégülő földön?” (251. old.)

Mint tudjuk, nagyon sok regény cselekménye játszódik olyan helyszíneken, amelyeken az író meg sem fordult, esetleg nem is léteznek a valóságban. (Gondoljunk csak a számunkra legismertebbre, Az arany ember Senki-szigetére, az utópiákra vagy Shakespeare színműveinek némely helyszínére!) Alkotójuk adhat nekik fiktív, de akár a valóságban létező nevet is. A regények elsöprő többségének csaknem minden eleme (helyszínek, hősök, leírt történetek) fikció. Íróik tehát egész kis világot teremtenek, és abban mozgatják szereplőiket. Szép számban ismerünk fiktív levélregényeket, virtuális útleírásokat, kiókumlált memoárokat is. Csakhogy ezek bevallottan a fantázia szüleményei, tehát eszünkbe sem jut a valóságot keresni mögöttük. Wiesel viszont valóságosként állítja be Máramarosszigetet szülővárosának, általunk vizsgált két könyvét memoárnak, holott sokkal közelebbi rokonságot mutatnak többi regényével, pontosabban „a” regénnyel.

Következtetésünk tehát: „emlékiratainak” alapos szemügyre vétele után az a benyomása a figyelmes olvasónak, hogy Máramarossziget nem szülővárosa Wieselnek, csupán egy virtuális hely a sok lehetséges (regény)színhely közül. Azaz teremtett, imaginárius világ.

Ezt a benyomást erősítik „szereplői” is. Családtagjai mintha élettelen bábuk lennének, épp csak megtudjuk, hogy léteznek, nagy ritkán árnyakként feltűnnek a háttérben, de semmi konkrétumot, jellegzetest nem ír le róluk (említettük, hogy még a korukat sem). Nővéreiről, anyjáról, nagyanyjáról alig-alig esik szó, halvány, élettelen figurák maradnak. Apjáról valamivel többet mond, de, mit ad Isten, az is ellentmondásos. Mert állítja ugyan, hogy apja eszét csodálta, méltányolta a város, „intelligenciáját, éleslátását” (10. old.) mindenki elismerte, dicsérte, ám e kijelentését ő maga cáfolja meg azzal, hogy máshol meg tájékozatlan, döntésképtelen, tutyimutyi alaknak mutatja be (gondoljunk csak a fenyegető hírek semmibevételére, a zavaros „kivándorlási” esetekre).

„Jól ismertem” (Éj, 34. old.) – írja a vonatban megtébolyodottnak mondott, szintén szimbólumnak, regényalaknak tetsző Schächternéről, aki őrült látomásában mintegy megjósolja a jövőt, hiszen állítólag hatalmas tüzet lát –, ami azonban nem gátolja meg Wieselt abban, hogy a Minden folyó…-ban Schechternének, Elek Judit filmjében viszont Schachternénak emlegesse. Pedig akit jól ismer az ember, annak nemigen írja el, ejti másként a nevét.

(Egyébként különös, hogy miután a kiabáló Schächternét megkötözték az Auschwitz felé tartó vonaton, és betömték a száját, „meg is ütötték. […] Többször fejbe verték az asszonyt, hátha belehal” [Éj, 36. old.]. A máramarosszigeti zsidó emberek? A jámbor haszidok? Akik még nem is találkoztak az auschwitzi lét kegyetlenségével? Vagy csak ismét megszaladt a regényíró tolla?)

Itt van aztán Mose vagy Samesz Mojse. „Szombaton mindig ült vendég az asztalunknál, többnyire idegen, olykor egy koldus. Leggyakrabban a részeges Mose. Elbeszéléseimben »Mose, a bolondként« szoktam emlegetni” (22. old.). Fontos a szó: „elbeszéléseimben”. A kérdés az, hogy vajon a valóságból került-e ez a Mose az elbeszéléseibe, vagy pedig fordított utat tett meg, és az elbeszélésekből, tehát fiktív, megalkotott világból lépett az „emlékiratok” lapjaira. Amint a fentebbi sorokból kitűnik, Wiesel maga is összezavarodik néha, és hol részegesként, hol pedig bolondként emlegeti. Valós személlyel ilyesmi sem szokott előfordulni.

Újabb következtetésünk: nemcsak a helyszínek azonosak az „emlékiratok” és a regények esetében, hanem nagyon sokszor a szereplők is. Csoda, ha összekeverednek Wiesel gyatra emlékezetében? Sőt akár néhány lapon belül is változtatják életútjukat? Mert lám csak, miután Wiesel számtalanszor elismételte, hogy ez a Mose hozta el Máramarosszigetre a galíciai mészárlás hírét (csak ők nem hittek neki), táthatjuk a szánkat, amint utolsó említésekor arról értesülünk, hogy nem is tért vissza: „Azon veszem észre magam, hogy újból az »én« Mosémra gondolok, a bolondra, a templomszolgára, a koldusra, aki nem tért vissza többé” (583. old.).

És akkor ezt így hogy? – kérdezhetnénk Tornóczky Anita (Medgyessy Péter nevelt lánya) feledhetetlen tévériporteri szavaival.

Ám ha figyelmesen olvasunk, megvilágosodunk a Minden folyó… 650. oldalán: „Minthogy nekem mindig szükségem van egy bolondra, hogy regényeim világát színesebbé tegyem, a [moszkvai] rabbit is egy bolonddal helyezem szembe, akit, ki tudja, miért, Zalmennek nevezek el” (Zalmen című színdarabjában). Aha! Az „emlékiratait” is így teheti színesebbé!

Egyik bevallottan regénynek szánt művéről meséli el, hogyan ellenpontozta a „gyűlölködő, mocskos gazembereket” pozitív figurákkal; Ileana (román név) például megment egy zsidó fiút élete kockáztatásával: „Az emberiséget mégsem akartam a maga egészében bűnösnek vagy cinkosnak ábrázolni” (586. old.).

Pedig megtehette volna… Másrészt: akkor vajon a jóindulatú, őket figyelmeztetni akaró magyar rendőr vagy cselédjük, Mária és a Wiesel családnak felajánlott kalyibája is csak ellenpontként szolgál az „emlékirataiban”?

Sokat elárulnak a következő sorok is Wiesel tudatos regénytéma- és hősgyűjtési módszeréről: „Párizsban ezekben az években [1945 után] csak úgy nyüzsögtek a furcsa figurák […]. Kitalált vagy valós történeteiket hallgatva gyűjtöttem az anyagot eljövendő regényeimhez” (380. old.). Vajon az „emlékirataihoz” is? Netán ott lett „szülővárosává” Máramarossziget, születési dátumává 1928. szeptember 30. valamilyen, általunk ismeretlen okból? (Persze feltevéseink ismét vannak. Franciaország nagy és erős és győztes szövetséges hatalom. No meg sok ott a figyelmes idegenvezető, aki nyomban ráripakodik az ügyetlen történelemhamisítóra. „De itt aszott a tépdesett határ” [József Attila]. Máramarossziget perspektívájából nézve bátran lehet csalni, ferdíteni, állítani szinte bármilyen képtelenséget a holokauszttal kapcsolatban, egyből fröccsen a sár akár két vesztes „kis, száraz nemzetre” is, amelyek vagy észre sem veszik a hantázást, vagy nem mernek szólni. A körmönfont elgondolás hosszú évtizedekre bevált.)

A Minden folyó… lapjain kalandregényt meghazudtoló számban bukkannak fel ügyes csalók, gátlástalan kalandorok, rejtélyes szemfényvesztők, akiket ő rajongva csodál. Esetleg hihetetlen életpályán mozgatja őket. Nézzük például Alfred Wolfmann nevű szereplőjét, aki első találkozásukkor Wehrmacht-tisztként mutatkozott be Wieselnek, aztán leleplezte magát, mikor megunta a szerepjátszást, elárulta, hogy zsidó ember, aki Németországban töltötte gyermekkorát, majd kivándorolt Palesztinába, ahol a kommunista párt tagja lett, a háború után visszatért az NDK-ba, magas rangú pártfunkcionáriusként folytatta pályáját, aztán kiábrándult az ideológiából, nyugatra menekült, ahol kommunizmus- és antiszemitizmus-ellenes újságíró lett belőle. Jó, mindez akár beleférhet egy cikcakkos életútba, de tovább is lesz.

„De miért mindez a hazugság, ez a játék [a kitalált Wehrmacht-tiszti múlt]? Úgy válaszol, mint egy őrült:

– Két okból. Először is, hogy bosszút álljak. Magukon mind, leleményes, ügyes lengyel és orosz zsidókon, akik felsőbbrendűeknek hiszik magukat… Tudja, Palesztinában gúnyoltak, mert én csupán egy »Jekke« voltam, vagyis egy német zsidó… Jól nevelt idiótának, tanult ostobának tekintettek, akit könnyen át lehet ejteni… Nos, be akartam bizonyítani, hogy én is be tudom magukat csapni, mégpedig olyan hosszú ideig, ameddig csak akarom…

– És a másik ok?

– Megmutatni maguknak, hogy nem szabad valakit túl gyorsan megítélni. Alig egy órája a maga számára németként nyomorult személy voltam… Most viszont elnyertem a tetszését, mert azt mondom, zsidó vagyok… Nos? Soha nem szabad a látszatnak hinni!” (317. old.)

Ha Wolfmann valóságos figura, és ez a párbeszéd valóban elhangzott, tanulságos fricska lehetne Wieselnek, megnyirbálhatná önteltségét, tudatosíthatná ordító elfogultságait, rávilágíthatna, hogy milyen naiv, mi mindenről nincs fogalma szépreményű újságíróként sem, hogy végeredményben éppen olyan tájékozatlan a világ dolgaiban, mint volt suhanc korában (Máramarosszigeten?). De ő nem óhajt okulni. Reakciója mindössze egy felszabadult nevetés: ezt a Wehrmacht-tisztet is megúszta, a továbbiakban szeretheti Wolfmannt, mert zsidó. Világa, gondolkozásmódja fekete-fehér. Átmeneteket nem ismer, tudni sem akar róluk.

Wolfmann, akiről érdekességképpen megtudjuk, hogy Palesztinában sztálinibb volt Sztálinnál (elképzelhetjük, milyen lehetett az NDK-ban), ezért ott „megalázták, sárba taposták, mint egy páriát”, később azért állt tovább Nyugat-Németországba, mert akkor éppen a kommunizmus és az antiszemitizmus ellen harcolt, de a rengeteg regényes fordulat sem elég, Wiesel még egyet teker a srófon: az eddig rendkívül tudatosnak, célratörőnek, flegmának, többrendbeli átváltozásra nagyon is képesnek ábrázolt Wolfmann egyszer csak paranoiában kezd szenvedni, retteg az NSZK-ban, sőt Izraelben is, „mindenütt nácikat lát”, végül golyót röpít a fejébe… Nekünk ez már többnek tűnik annál, hogysem egy emlékirat valóságból vett alakja lehessen.

Vagy itt egy másik vadregényes figura, Joseph Givon: „Az az ember, aki Sztálint űrstratégiai tanácsokkal látta el, aki Mao Ce-tung és Juliette Gréco bizalmasa, aki közvetített Ho Si Minh és Pierre Mendčs France között, majd később De Gaulle tábornok és az algériaiak között” (342. old.).

Wiesel, mint írja, azonnal a csodálójává, lelkes, fenntartás nélküli hívévé szegődik, elájul attól, hogy másnap pontban 11.35 órára ígér telefonhívást, 16.48-ra taxit. (Még az óráikat is egyeztetik, mint a jobb detektívregényekben!) Hiába figyelmeztetik, hogy gátlástalan szélhámossal van dolga, annyira leveszi a lábáról Sartre állítólagos „barátja”, Rudolf Slánsky „személyes ismerőse”, hogy hagyja magát az orránál fogva vezetni, teljesen a csaló kényére-kedvére bízza újságírói szárnypróbálgatásait szenzációs anyagok, információk reményében…

A Párizsból állítólag a világ minden forró pontjára röpködő „nagy ember” természetesen Izrael hőse, hírszerzője, hamis útlevelek, vízumok kútforrása (netán anyakönyvi kópiákéi is?), államügyészek titkárnőinek bálványa. Végül Moszkvában telepedik le, feleségül veszi „egy orvos lányát, akit Sztálin parancsára kivégeztek a »fehérköpenyesek perében«” (380. old.). Itt Wiesel nyilván a híres orvosperre utal, amely nyomán azonban legjobb tudomásunk szerint nem végeztek ki senkit, mert két héttel a per megkezdése előtt Sztálin elvtárs jobblétre szenderült. Givont, a „nagyszabású kalandort”, „zseniális csalót”, „bizarr”, „páratlan személyiséget” (344. old.) tíz évre ítélik csempészés, üzérkedés vádjával. De már sejthetjük, hogy szerencsésen kiszabadul, izraeli állampolgárként végez vele a szívroham. Az az érzésünk, mindez pusztán azért történik így, hogy regénybe illő, kellően színes figura legyen. De ennyi színesség már kalandregényben is túlzás, nemhogy emlékiratban.

„Givonnal fogok még találkozni, lesznek vele más élményeim, fantasztikus, hihetetlen történeteim” (355. old.). Az eddigiek is épp elég hihetetlenek voltak… „Gyakran gondolok rá baráti szeretettel. Hála neki, olykor szinte magam is átélem a kalandjait. Igazakat vagy elképzelteket? Mit számít! A kalandorok nem mondják el mindig a valóságot, először kitalálják” (380. old.). Megint elvarrhatunk egy szerteágazó szálat. Mit számít Wieselnek, hogy igaz vagy elképzelt történeteket ír le emlékiratnak csúfolt fércműveiben? Mit számít, hogy kitalálja, és aztán valóságként adja elő őket? Számára semmi jelentősége nincs. Ha úgy tartja, hogy purim estéjén nem bűn hazudni, akkor nyilván regényt konstruálni, majd emlékiratként tálalni sem lehet bűn. „Hogy kikeveredjek a csávából, rögtönözök, hazudok. Purim estéjén talán ez sem olyan nagy bűn” (639. old.). Persze hogy nem! Egy olyan mélyen vallásos léleknek, amilyennek ábrázolja magát, pláne nem bűn! Annak, aki azt állítja, kisgyermek korától szinte szünet nélkül a szent szövegeket bújta, hogy is lenne bűn, ha furcsa módon nem jutott el a judaizmusnak is alapját képező tízparancsolat eme pontjáig: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”

Hogy ezt az olvasó is úgy értse, ahogyan mi megértettük a Wiesel-emlékiratok olvasása közben, még egy idézettel megtámogatjuk fenti állításainkat. A már említett Alfred Wolfmann szájába adja: „Zsidó vagyok – ismétli. – Egy zsidónak joga van hazudni, nem?” (316. old.) Hozzátehetjük: ha Wiesel a neve. Aki kitalálja, és aztán esetenként szemrebbenés nélkül meghazudtolja a saját élettörténetét is.

Mindezek után nem csoda, hogy alig hitt a szemének annak idején, amikor ilyen kritikát olvasott Az éjszakáról: „A nagyobb sajtóorgánumok a könyv szigorú, sallangoktól mentes stílusát és valóságtartalmát dicsérték. Be kell vallanom, amikor az ilyenfajta véleményeket olvastam, előfordult, hogy nem voltam biztos benne, vajon rólam írnak-e” (516. old.). Ezúttal egyetérthetünk vele és kételyeivel. Hiszen a könyv „valóságtartalmát” egyedül ő ismerhette, a kritikusai nem. Márpedig épp „emlékiratainak” valóságtartalma hagyja bennünk a legfőbb kétséget.

Germaine Tillion, akit a francia ellenállás tagjaként tartóztattak le, és hurcoltak a ravensbrücki női koncentrációs táborba, a következő gondolatokra jutott a háború alatti és utáni szellemi zűrzavart elemezve:

„A személyek [akik a rémmeséket kitalálják], sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Egy olyan tér, mint a koncentrációs táborok világa, kiváló táptalajt biztosított a szadomazochista képzelgéseknek, és ezzel ezek a személyek rendkívüli működési területhez jutottak. Számos lelki sérülttel találkoztunk, félig gazemberek, félig őrültek, akik hasznot húztak egy elképzelt, imaginárius deportálásból. Találkoztunk továbbá – valóban deportált – személyekkel, akiknek beteges agya igyekezett a szörnyűségeket, amelyeket átéltek, vagy amelyekről hallottak, még jobban eltúlozni, és ez sikerült is nekik. Ráadásul akadtak kiadók, akik ezeknek az agyrémeknek egy részét kiadták, mégpedig félig-meddig hivatalos kiadványokban. De sem a kiadóknak, sem a hivatalos kiadványok szerkesztőinek nem bocsátható meg, amit tettek, hiszen a legegyszerűbb vizsgálattal le lehetett volna leplezni a csalást.”

Mintha Wiesel állna előttünk, meztelenebbül, mint ama bizonyos király.