Csak rájuk számíthatsz!
Ma olvastam a Magyar Hírlapban, hogy új minisztérium alakul rendvédelem névvel. Ez még nem is lenne annyira zavaró, elvégre csak 15-16 éve vagyunk úgy-ahogy demokrácia, szükség lehet még ilyenekre, ha már nem működőképes a rendőrség. Ami megfogott, az, hogy mit nyilatkoztak a politikusok. Hogy ti. azért van rá szükség, hogy márciusban eredményesen vehessék fel a harcot (!) a tüntetésekkel.
Tessék? Jól értettem? Magyarország kormánya 2007 januárjában előre készül arra, hogy szétverjen minden tüntetést, ami esetleg feltenné az amúgy nagyon jogos kérdést, hogy miért is hívják a miniszterelnököt még mindig Gyurcsány Ferencnek és az uralkodó párt miért is a hazug MSZP.
A vezetés fél!
1956 novemberében orosz tankok jártak a főváros utcáin, szétlőttek minden házat, de ennyi nem volt elég, továbbra is kint járőröztek. És miért? Mert féltek. Mert reszkettek a mocskok a Kremlben, mert egy pici ország, egy megalázott „vesztes állam” nem adta meg magát a végső pillanatban. Mert nem hajoltunk meg előttük. Mert nem csókoltuk meg csizmájukat, nem dicsőítettük őket, akármennyire is akarta ezt a látszatott fenntartani az MKP, a Mocskos Kommunista Párt. És reszkettek Kádárék november végén, reszkettek a MÚK feliratoktól, rémálmaik voltak Nagy Imre utolsó szavaitól, mert tudták, mert érezték az erőt, ami a népből áradt. Erőt, ami nem abból állt, hogy „bebaszva felborítjuk a villamost”, bármennyire is szeretné Tóta W. Árpád így látni. És a népet, ami nem hajlott olyan szavakra mint „realitás” meg „értelmes”. Csak arra, hogy igaz és tisztességes. Mert ma olyan emberek ülnek a TV-ben, akik azt mondják, hogy értelmetlen az áldozat, aminek nincs azonnali eredménye, értelmetlen az a forradalom, aminek nem lehet győzelem a vége.
2006 októberében rendőrök járták az utcákat, szétlőttek mindenkit, megverték, aki a kezük közé került. És miért? Mert a vezetők féltek. Mert reszkettek a mocskok a Parlamentben. Mert nem nyugodtunk bele. Mert felálltunk, felkeltünk a porból, ahova taszítottak a mondatok. Mondatok, amiket sokan, sokszor hallottunk. Mondatok, amiket nem lehet megmagyarázni, amiket nem lehet elfelejteni, nem szabad. Nem szabad, mert akkor tényleg értelmetlen volt ’56. Mert a felvétel nem bizonyított semmi olyat, amit ne sejtettünk volna, csak egy dolgot. Hogy a magyar nép nagy része annyira fél beismerni az igazat, hogy átverték, hogy megvezették, hogy még november végén is 200 fős fasiszta bandát emlegetett. Hogy 2006. november végén 15 éves éretlen fiúk Gyurcsány blogján nagyobb, erősebb fellépést követelnek a rendőrségtől.
Hol voltak ők, mikor tízezren vonultunk békésen, spontán tüntetésként? Hol voltak, mikor több tízezrekre lőttek gumival, könnygázzal az Astoria és a Deák tér között?
2007 január, rendészeti minisztérium, a titkosszolgálatokat meg központosítják Szilvássy kancelláriaminiszter kezében. A miniszterelnök Gyurcsány, többségi párt elnöke Gyurcsány. Kezében a hatalom.
2007 január. Hol vagyunk mi? Mi, akik nem vagyunk némák. Mi, akik nem fogtuk be fülünk. Mi, akik nem vagyunk hajlandóak tovább tűrni. Mi, akik nem voltunk hajlandóak megunni a tüntetést, ahogy arra Feri számított. Mi, akiket ki kellett szorítani. Mi, akiket meg kellett lőni. Akiket meg kellett veretni. Akiket el kellett hallgattatni.
Mi, az ország népe, fiatalok és idősek, orvosok, tanárok, gimnazisták, egyetemisták, munkások és értelmiségiek. Magyarország, eljött az idő! A cél világos, de az út sötét, a lehetőségek egyre szűkülnek. Csak egy marad, lassan csak egy marad. Mert elhagyott minket a Fidesz, elhagyott az MDF, elhagyott mindenki akiben bíztunk. Csak egy maradt. Az ember, aki majd mellettünk áll a sorban, mikor szembeállunk a rendőrökkel. A viperákkal, a gázzal, a lövedékekkel. A fegyverekkel, a tankokkal, a hatalommal. Ő lesz az, akibe karolhatunk, ő lesz az, aki felsegít, ő lesz az, aki hátravisz, ha meglőnek. A barátunk lesz, pedig nem ismerjük, a testvérünk lesz, pedig egy szót se beszéltünk. Ő lesz az, akiben hiszünk, ameddig mellettünk áll, nem félünk majd. Mert látjuk majd a szemében, mikor a végső rohamra indulunk, hogy ő is ugyanezt érzi.
Januárban. Februárban. Mielőtt minden eldőlne, üljünk le, apáinkkal, anyáinkkal, testvéreinkkel, gyermekeinkkel. Fogjuk meg kezüket, és mondjuk el, hogy mi történt. Mondja el mindenki, aki kint volt októberben, hogy mi történt. És határozzuk el magunkban, hogy mit is akarunk. Aztán tegyük azt, legjobb tudásunk szerint.
Isten segítsen meg benne mindenkit!
Pusztai Péter Attila