A ’kötél’ az akasztásra szánt ember nyaka köré húzott kötelet jelenti. Átvitt értelemben ez a kifejezés érthető akkor is, ha egy társadalom képtelen kitörni abból a szocio-kulturális környezetből, amely egyre nagyobb és mélyebb rombolást végez társadalmi szöveteiben. Egy hanyatló, disszonáns, a széthullás jegyeit mutató társadalom ’szocio-kulturális környezete’, mint a kötél a fulladásos halál esetében, megakadályozza, hogy a társadalom kigyomlálhassa magából disszonanciális problémái gyökerét. Egyetlen egy megoldás létezik pedig: a „kötelet” kell elvágni ahhoz, hogy a társadalom a „fulladásos” haláltól megmenekülve lélegzetet kapjon.

Elkerülhetetlenül ez a hasonlat jutott az ember eszébe, nem csak Sarkozy, francia elnök villámlátogatása, hanem Gyurcsány miniszterelnök, a kormánykoalíció nagyobbik pártjának politikai évadnyitóján elmondott beszéde, sőt Orbán Viktor, az Óbudai szigeten tartott Fidesz nagygyűlésen elhangzott szavai miatt is.
A francia elnök magyarországi villámlátogatását ’Franciaország nagy visszatérését Közép-Európába’-ként értékelte. Ez a ’visszatérés’ egyben annak a ki nem mondott elvnek is negligálását jelenti, hogy „Kelet-Európa a németeké, nekünk nem volt ott helyünk”. Magyarország számára a talán „kecsegtető előnyök” (újabb francia tőkebefektetések = a még megmaradt állami vagyonból a franciáknak ’kedvező’ feltételek melletti kiárusítása) mellett nem elhanyagolható annak a kérdésnek megvizsgálása, vajon a francia külpolitikai nyitás Kelet-Európa felé a nagyobb, Európai Uniós dimenzióban milyen szerepet akar betölteni? Sarkozy látogatása felhívja a figyelmet itt tartózkodásának egyik lényeges, ha nem legfontosabb elemére. Németország nem hajlandó, vagy tudja betölteni a kelet-európai régió társadalom újraszervezési feladatát. Pontosan azt, amelyet az utóbbi, 1000 év óta gyakorlatilag magának vindikált, s amely megszakadt 1945-tel. A francia elnök elszólása egy lényeges momentumot takar. Egyrészt, amiről már korábban írtam, hogy 1988/89 hajnalán, a Szovjetunió szétesése, és német újraegyesítés pillanatában a területileg, a két Németország lakosságának és a gazdasági teljesítményének potenciális erejétől megrettenve, a nyugat-európai és az angolszász világ hatalmi körei a globális gazdasági/pénzügyi terjeszkedés mellett tették le a voksukat. Ennek a tervnek akadálya lett volna Európában egy, a német szociális piacgazdasági alapokon nyugvó egyesült Németország. Egy olyan Németország, amely ennek a modellnek sikeres változatát exportálni, és az exportálás sikeréhez szükséges anyagi forrásokat biztosítani tudta volna.
Ehelyett térségünkre, így Magyarországra is rázúdult a globalizáció, amely az „állam, mint rossz tulajdonos” szlogen mögé bújva gyakorlatilag a társadalmakat tette teljesen kiszolgáltatottá a spekulatív célzatú, piacot felvásárló külföldi tőkének. (Az eredmény ma már látható, a részletekbe felesleges lenne belemenni!)

Úgy tűnik azonban, hogy maga az Európai Unió sem képes feldolgozni a globalizációt a maga teljességében. Bár a közép-kelet-európai térségből kisajtolt óriási tőkemennyiség, és a korlátlan piacnyerés (ami a franciák esetében az energia, élelmiszeripar, nagykereskedelem, gyógyszeripar, víz-csatorna ágazatok) lecsapódott a nyugat-európai társadalmak jólétének, életszínvonalának fenntartásában, azonban a kelet-európai tőkekivonás befektetése saját gazdaságuk modernizálásába csak részleges eredményeket hozott. Nyugat-Európában is megjelent a korábban ismeretlen szintű magas munkanélküliség, a szociális esélyegyenlőtlenség (igaz, nem olyan mértékben, mint – mondjuk- Magyarországon), és egy, nem az európai bevándoroltatásból származó, valamint a helyi lakosság gyorsuló elöregedéséből származó szociális feszültség. Ami, az évezredes nyugat-európai társadalmi rend, és életszínvonali megszokottság teljes átrendeződését vetítheti ki. A globalizáció hatásaként Nyugat-Európában is a szolgáltatások kerültek túlsúlyra (az agrár-ipari értékelőállító tevékenység helyett) a gazdasági tevékenységben. Az NSZK, gyakorlatilag a kelet-német területek visszaintegrálása után az NDK teljes ipartalanítása és fogyasztói piaccá szervezése mellett döntött. Aminek egyik következménye a nyugati területek gazdaságának néhány évig tartó, szédületes felgyorsulása (belgazdaság igényeinek kielégítése következtében), ugyanakkor a volt kelet-német, aktív lakosságának átköltözése a Nyugatra, valamint a hátramaradott idősek, kevésbé mobilizálhatók szociális segélyezése lett. (Ami, ma már eléri az ottani lakosság 40%-át.) Az ipartalanítás (zöldek/anarchista) gondolata azonban nemcsak a kelet-német területeken, hanem a valaha az ipari-tevékenység kimagasló zászlóshajójának tartott Ruhr-vidéken is elfogadottá vált. A nagy pénzügyi válságok (1992-Mexikó; 1997-Oroszország; 1999-2000-LTCM/2YK-USA; 2003-Argentína; 2007-USA) túlélését az EU valamilyen szinten átvészelte (s talán a 2007-es pénzügyi válságot is átvészeli), de az EU-n belüli döntéshozatali képtelenség a jövőt illetően megmaradt a globalizáció (Európában a ’maastrichi’ Európai Unió) feltétlen támogatása mellett. A területi és a monetáris/gazdasági eszközök alkalmazásában az Európai Unión belül a specifikus, nagy nemzetek érdekeinek túlsúlya a jellemző. A német gazdaság még mindig elfogadható export teljesítményének hozadéka lecsapódhat a kevésbé jól teljesítő euróövezet gazdaságaiban (francia, olasz, spanyol, portugál, görög, stb.). Az 1998-as oroszországi pénzügyi válság hozadékaként szükségessé vált a területbővítés; az lehetőség került az újonnan csatlakoztatott területekről immár korlátlanul, az újabb és újabb tőkekisajtolás, ami átirányíthatóvá vált a központi területek életszínvonalának fenntartására. (A francia tulajdonú budapesti Víz-és Csatornázási Művek menedzserdíjai egy nagyon jó példa ennek a folyamatnak ábrázolására, miközben tényleges műszaki, technológiai fejlesztés az elmúlt 10 évben nem történt.) Tartalmi szervezési és igazgatási technikák szempontjából az EU azonban, egyre kevésbé a Római Birodalomra, mint a volt Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójára kezd hasonlítani, egyetlen lényegi különbséggel: az „orosz népet” itt a nyugat-európai társadalmak alkotják. Magyarországon nem lehet valaki tényleges döntéshozó, ha a tényleges, határon innen és túli magyar nemzeti-társadalmi érdekek felkarolása mellett teszi le voksát.

Vajon milyen üzenettel érkezhetett Sarkozy, francia elnök Orbán Viktor, Fidesz elnök részére? Hogy tartsa magát a demokratikus játékszabályokhoz, vagyis, csak a Parlament épületében politizáljon? S, hogy nyugodtan várjon 2010-ig, mert akkor nagy valószínűséggel, hatalomra kerül? Vagy egyszerűen találkozni akart Orbán Viktorral, s szóban is átadni kormányzó pártja kongresszusára a meghívót? Ezzel is jelezve az előbbi mondatok lényegét? Nem tudni. A néhány perces találkozóval pedig sikerült kikerülnie a magyar belpolitikai háborúban a valamelyik oldal melletti látványos elkötelezettségét. A francia politikai és gazdasági establishment azonban jól érzékeli, hogy ismét eljött az az idő, amikor felértékelődik Magyarország földrajzi helyzete. Hiszen, aki a Kárpát-medence közepén uralmi helyzetben van, az uralja a Kárpát-medencét, és közvetlen környezetét! A meghatározó kárpát-medencei francia jelenlét két oldalról is kontrolálhatja a német befolyás terjedését. Bár a franciák kiszorulni látszanak Romániából az amerikai katonai-gazdasági jelenlét miatt, egy közös, dinamizált francia-német hallgatólagos megegyezéssel megtörténhet a jelenleg érvényesülő amerikai-angolszász túlsúly és befolyás megtörése térségünkben.

Gyurcsány miniszterelnök, eközben, a ’reformpolitikát’ akarja szélesíteni (mint alig korábban a „több globalizációt, mint kevesebbet”), mert szerinte, csak így fog Magyarország felemelkedni 2010 után. Az országnak nem csak az aszállyal, meg a szárassággal kellett megküzdenie, hanem az „utcán grasszáló nácikkal is”. Ez utóbbi gondolat a maga közegében ugyan arra a folyamatra utal, ami egyszer már lejátszódott 1945 után; a Rákosi Mátyás hírhedté vált ’10 millió fasisztával kell a népi demokráciát építeni’ gondolatsor volt a nyitánya az állampárti (ÁVH) diktatúra kiépítésének. Korábban leírtuk: az egyre mélyülő szociális válságából való kiút módja a jelen parlamenti demokráciánk ’demokrácia deficitje’ következtében lehetetlennek tűnik. A válságjelenségekre az Európai Unió választ nem akar, tud adni, belföldön pedig a politikai patthelyzet az, amely képtelen kimozdítani a társadalmat holtpontjáról. Ha Gyurcsány miniszterelnök számára a ’reformpolitika szélesítése’ az, ami a kivezető út a válságból, az Orbán Viktor vezette Fidesz számára a ’népszavazás’. A Gyurcsány miniszterelnök-féle ’reformpolitika’ szélesítése egy újabb jövedelem átirányítási módszer a társadalom nagyobbik felétől az újgazdagok, és a tőketulajdonosok javára, aminek végeredménye egy új-régi társadalmi rendbe öltöztetett ’nemesek-nem nemesek’ osztályozása lehet. A Fidesz-féle erőszakmentes, történelmi egységet teremtő népszavazását, amely a ’változtatás eszköze lehet’, a politikai álcselekvés kategóriájába kellene sorolni. Hiszen, a ’népszavazás intézményét túldimenziáló hit távolról sem jelenti azt az összefogást (csak protestáló szavazókat), amely révén megvalósulhatna az a történelmi szövetség, ami a leszakadókat, a rászorulókat és a középosztályt egyesítheti. És leginkább nem válthatja ki az országgyűlési választásokat, ami után egy új összetételű országgyűlés és kormány helyreállítja a demokráciát, a közvetett népuralom intézményrendszereit. Viszont, ha Orbánék a lengyel Walesa vezette Szolidaritás analógiájára épített történelmi szövetség létrehozására gondoltak, akkor azt nem lehet megszervezni a Fidesz hierarchikusan felépülő, döntéshozói mechanizmusának égisze alatt.

Kövér László, a Fidesz választmányi elnöke szerint nem kell még egy párt a polgári oldalon. Mert az, csak a Fidesz vezette polgári oldal választási győzelmét veszélyeztetné. Az ésszerűség talaján állva, igaza lehetne Kövér Lászlónak, amennyiben észlelhető lenne egy egyértelmű, kidolgozott, tényleges politikai programcélokat kitűző és megvalósító párttevékenység. Azonban, ahogyan a Tárki/Századvég felmérése is mutatja, lényegében ez hiányzik. Agitációs propaganda mutatványokkal, látványos, jelszavasdi kivonulásokkal nem lehet kivezetni az országot az egyre mélyülő szociális válságból. S a magyarországi szociális válság gyökere valahol abban keresendők, amit a példának felhozott nyugat-németek megtettek a volt NDK-val. Vagyis abban, hogy a hazai innováción alapuló (ipari-mezőgazdasági) termelés, a hazai kereskedőláncok nélkül a megtermelt jövedelem nem marad itt, hanem kivándorol. 17 év alatt Magyarországon a piacgazdaságból csak a (külföldiek által uralt és irányított) piacot sikerült létrehozni. (Mint a volt NDK-ban.) Ez pedig semmilyen polgári Magyarország alapja nem lehet. Még történelmi szövetséggel sem.

Kell egy párt a polgári oldalon, egy radikális párt. Amely, kizökkentené a patt-helyzetbe szorult Fidesz polgári, és az MSZPSZDSZ nem polgári oldalt a megélhetési politikusi ingoványból. Ami, ma Magyarországot reprezentálja. Ez a radikális párt, már a nevében is utalhatna arra, hogy specifikus nemzeti érdekek megvalósítását tűz a zászlajára. Ezek a nemzeti érdekek egy agrár-ipari gazdaságot felépítő, szabad piaci-kereskedelmi-spekulatív tőkemozgási tevékenységet korlátozó, meghatározó állami vagyonnal rendelkező akaratot képviselne. Szembe fordulnánk az EU bürokráciával? Igen! Megindulna az ordibálás a nem polgári oldal részéről, hogy megint ’a nácik grasszálnak az utcán”, és klerikál fasizmus ellen kell küzdenie a partizán, meg antifasiszta, sokszínű szövetségeknek? Igen! Kórusban hörögnének a szomszédok a Horthy fasizmusról, a revansizmusról? Igen! Ezt muszáj felvállalni! Erre fel lehet, fel kell készülni. A magyar társadalom túlélése forog kockán! Egy olyan társadalomnak a túlélése, ahol a prostitúció a mintegy, évi 160 milliárd forintos forgalmával a gazdasági növekedés húzóágazatává nőtte ki magát, s ahová, Nagy-Britanniából szex-túrizmust szerveznek. Egy ilyen társadalomban valami borzasztó nagy baj van. 2007-ben már nem a ’tatárok nyilaitól ments meg bennünket Isten!’ segélykiáltás száll az égbe, hanem az ’újtatárok’ öldöklésétől ments meg bennünket Istennek!’ kellene mindenhol, egyre erősebben hangzania.

Egyre szorosabbá fűzik a szocio-kulturális kötelet a társadalom nyaka köré az ’újtatárok’. Reformnyilaik hangtalanul ölik halomra a férfiakat, nőket, öregeket. Még a gyerekeket sem kímélik. Nekik egyre megy. Recseg-ropog itt minden, tűzvész pusztít. Elkelne már ismét egy Szent László, egy IV. Béla, egy Károly Róbert, vagy egy Mátyás király. Helyére tenni a dolgokat. 17 évvel a rendszermódosulás után a magyar társadalomnak szembe kellene néznie azzal, amit vele, de nélküle megcsináltak. Mert, ha nem cselekszik, akkor helyette, de akár nélküle is megteszik azt, amit már régen meg kellett volna tenni. S abban, soha nem volt köszönet…

Hiszen: Fata viam invenient (A Sors megtalálja a maga útját)

(L'88 - Csontos Gábor, politológus)